Vannak elgondolkodtató/motiváló lovas történeteitek?

Leírok egy olyan történetet, ami elég komolyan megváltoztatta a gondolkodásomat. Lehet, hogy annyira nem különleges így külső szemmel, de nekem sokat jelentett.

Szóval olyan 16-17 éves koromban valami megnyitófélére mentünk. Előtte véletlenül összefutottunk a család egyik régi ismerősével. Mivel tudta, hogy én is lovagolok meghívott magához, hogy nézzem meg a lovait. Ott találkoztam az anyukájával, nagyon aranyos 70 éves néni volt. Mivel anyáék addig elmentek máshova, maradtam vele beszélgetni. Elmesélte, hogy a férje meghalt egy lovas balesetben, amikor olyan 40-45 évesek voltak. Mivel a fia akkor még máshol élt, neki kellett ellátni a lovakat egy ideig. Elmondta, hogy kezdetben gyűlölte a lovakat a férjével történtek miatt, de később annyi mindent tanult tőlük, rájött, hogy mennyi szeretetet tudnak adni ha jól bánnak velük. Mondta, hogy még mindig kimegy a fiával hajnalban megetetni a lovakat, mert ez neki örömet okoz a sok szenvedés után is, amit okozott neki ez az egész.

Na nem is ez a lényeg... mivel ünnepségre mentünk, ki voltam öltözve, magassarkúban voltam. Nem vittem váltócipőt mert nem úgy készültem, hogy aznap lovazni fogok. Ha jól emlékszem még sár is volt. Akármennyire vigyáztam is, valamennyi sár csak ragadt a cipőm sarkára. És akkor ez a 70 éves néni egy papírzsepivel lehajolt megtakarítani. És bármennyire ellenkeztem, nem nyugodott amíg le nem takarította, mondván, hogy "egy ilyen szép kislány ne járjon sáros cipőben." Egyszerűen lesokkoltam, hogy egy idős néniben, aki ennyi rossz dolgon átesett annyi alázat van, hogy az én pár ezer forintos magassarkúmat takarítsa. Szerintem ekkor kezdtem el először azon gondolkozni, hogy mennyire meg kell becsülni azt, amid van (persze beleértve a lovamat). És azóta tartom a lovaglás terén a legfontosabb dolognak az alázatosságot. Már eltelt vagy 7-8 év azóta, de még mindig abszolút példaképem ez a néni (bár soha többé nem találkoztunk).