Mit gondoltok erről a történetről? (egy ló története, saját szemszögéből, kicsit hosszú)

Anyám mindig azt tanította nekem, hogy az ember a Mindenható. Ő feletted áll mindenben, akaratát te nem írhatod felül. Szó nélkül engedelmeskedj neki, bármit is kér tőled és ad cserébe érte, tégy kívánsága szerint, mert erre születtél. Még ha fájdalmat is okoz neked, tilos ellene felhasználni fizikai erőfölényedet, habár megtehetnéd. Ne rúgj rá, ne harapd meg, ne okozz neki fájdalmat, még ha ő ezeket meg is teszi veled, akkor se, soha.

Egy éves voltam, amikor anyámtól elvitt egy ember és eladott egy másik embernek. Hazudott rólam, hogy kik a szüleim, én nem vagyok tisztavérű, sem arab telivér, sem Akhal Teke, de a szüleim sem voltak azok. Sőt, Akhal Teke még a felmenőim között sincs, egy darab se, de annak hazudtak. Ettől függetlenül ló vagyok…

Ez az ember, az új gazdám furcsa dolgokat tett velem, amiket nem érettem. Pedig anyám azt mondta, hogy az ember mindig meg fogja mutatni előbb, amit később csinálnod kell. Ő nem ezt tette. Beleállított egy hatalmas karám kellős közepébe, egyes egyedül. Sehol nem volt egy zug, ahová eső, tűző nap elől menekülhettem volna. Sártenger volt az egész, amiben még járni sem tudtam rendesen, pláne ügetni és vágtázni, ezért ácsorogtam a legtöbbször, mert féltem, hogy elesek. Minden nap furcsa ételeket, amolyan moslékot kaptam tőle, de megettem, mert szörnyen éhes voltam. Mindezt napi egyszer tette meg, hogy megetetett.

Aztán egy nap kiszedett a sártengerből, már annak is örültem, hogy szilárd a talaj a lábam alatt. A fejemre rakta a kantárt, a számba gyömöszölve egy vasdarabot, ami hideg és barátságtalan volt. Majd a hátamra hajította a nyerget és jól megrántotta a hasamnál, majdnem megfulladtam, de nem tettem semmit. Majd belehuppant a hátamba teljes súlyával és kegyetlenül oldalba rúgott, hogy induljak el. Erre már rájöttem, de ha tudtam volna, hogy csak ezt szeretné, megkértem volna: kérlek, csak egy kicsit bökj meg a sarkaddal és ne törd el a bordám. Én elindulok arra is, ha tudom, hogy ezt kéred tőlem. Aztán fogta a pálcát, és amikor azt akarta, hogy gyorsítsak, egyszerűen megütött vele. A legrosszabbak azonban mégsem ezek voltak, hanem a zabla, amikor meg akart állítani: úgy cibálta, mint egy rongyot, rettenetesen fájt. Ha tudtam volna, hogy ezzel nem büntetni akar… megkértem volna, hogy tanítson meg egy mozdulatra és én rögvest lelassítok. Vagy használja a zablát, de nem tépje ki velem a fogaim, csak egy piciny mozdulattal éreztesse velem, hogy mit szeretne. Hát így ment ez majdnem két éven keresztül.

Előfordult, hogy lesett a hátamról és akkor az ostorral vert meg és még a moslékot is megvonta tőlem, habár már jórészt étvágyam sem volt, mert sebes volt a szám. Pedig én soha de soha nem akartam ledobni, bántani őt, mert ő a gazdám. Olyan is megesett, hogy én estem el, erre is így reagált. Mérhetetlen fizikai fájdalmaim voltak: a lábam, a hátam, a nyakam, a szám, mindenem sajgott és égett. De akárhányszor megütött és vissza akartam vágni, mindig eszembe jutottak anyám szavai: nem használhatod fel ellene a fizikai erődet, mert arra születtél, hogy szolgáld.

Aztán egy nap szélnek eresztett, mert elvittem futószárastól, nem húztam a kocsit, mert nem tudtam, mit vár el tőlem. Majdnem ütött el kamion, autó. Mindenem sajgott és nem értettem, mi rosszat tettem neki? Mivel érdemeltem ki, hogy fájdalmat okozzon nekem? Mikor én bármilyen parancsát teljesítettem volna, csak megértettem volna, mit szeretne, mit csináljak, mit tegyek, hogy boldog legyen az, aki engem választott.