Hogyan lepjek tul azon a tudaton hogy meghalt a kutyusom, ti hogy vigasztalodtok?

Részvétem.

Nem lehet túllépni, vigasztalódni, ha meghal egy kedves állat vagy ember. A gyásznak megvan a maga ideje és lefolyása, végig kell szenvedni - keserves, de idővel tompul majd a fájdalom.

Kitartás.

Idő.

Nekem fél év kellett,hogy ne sírjam el magam bárhol ha csak eszembe jutott.

Nyáron lesz 1 éve,hogy nincs velem :( sajnos még mindig fáj,mindig rossz.

De már vmivel könnyebb.

Kitartást!

Nekem könnyebb volt,hogy nem beszéltem róla. Nyilván aki közel áll hozzám azok tudták,hogy nincs már. Nem faggatott senki. Kolléganőmnek több kutyusa,cicája halt már meg,mondta ha akarok róla beszélni akkor szóljak. De egyszerűen nekem könnyebb volt így,hogy nem beszéltem róla,hanem inkább sírtam.

Sok erőt és kitartást!

nekem a kecském halt meg két éve, a poklot megjártam vele és vele együtt halt meg lényem egy darabja is

engem az vigasztalt hogy neki mostmár jobb (másfél hétig alig evett, ivott és az utolsó napján már csak sírt, látszott hogy nem is igazán van már velem) valamint az igéretem hogy a túlvilágon együtt leszünk. Ezen kívül én a szénájából készítettem egy párnát magamnak. Valamint a halálának egy éves évfordulóján őt állítottam be a telefonom háttérképének. Lehet ez fura meg önmagam kínzásának tűnik, de már egy éve, ahányszor a kezembe veszem a telefont ő néz vissza rám és ez is nyugtat... ennek ellenére azonban ha csak megérzem azt a tipikus szagot elhomályosul a szemem

A fájdalom, szomorúság sosem múlik el teljesen. idővel azonban átalakul s amikor eszembe jut akkor elmosolyodom, nevetve idézem fel vicces emlékeinket majd szomorúan mégis mosolyogva sóhajtok. mert volt nekem, mert szerethettem, mert kaptunk időt és mert eljön a nap amikor örökké együtt lehetünk.

Én oda helyeztem, ahol minden nap látom és elücsörgök mellette. És a legtöbb gyerekkori szép emlék színtere. Eleinte csak sírtam, beszéltem "hozzá", bocsánatot kértem mindenért, vagy mert nem láthatja már velem a kivontakozását ennek a szép tavasznak. A másik kutyám a sír mellett kapott enni sokáig, hogy "együtt csinálják", sokszor úgy tettem, mintha még velünk lenne és részt venne a napi rutinban. Közben mindig szépítgettem a sírt emléknövényekkel.

Most egy olyan kicsivel bővültünk, aki nagyon emlékeztet rá. És elhatároztam, hogy folytatom a vele kezdett munkát, és igaz, már az ő zsenialitása és rendíthetelken odaadása nélkül, de segítek, ahogy tudok: olyan kutyáknak, akiknek még sosem adatott meg egy olyan szövetség egy törődő gazdával, mint a mi múltunk - vagy, éppen elvesztették. Én ebben találok vigaszt, hogy segíteni próbálok a rászoruló, kevésbé szerencsés fajtársain. Vele is ez volt a legfantasztikusabb küldetés, a nagy kaland. De fájni mindig fog a hiánya.

Tudom furán hangzik, de én a mai napig gondozom azt a kis részt az udvaron, ahova temettük. Persze nem minden nap, mert télen nincs mit csinálni ott, de pl. most hogy bejött a tavasz megint ültettem pár virágot oda és figyelek rá, hogy ne gazosodjon el. Plusz a naptáramban betettem évente ismétlődő eseménynek azt a bizonyos napot, hogy sose felejtődjön el.

Részvétem! :(