Normális, hogy a kutyám halála miatt minden miatt bűntudatom van?

Részvétem, és ne legyen bűntudatod. Néha meg kell hozni ilyen nehéz döntéseket, mert rosszabb, ha hagyjuk szenvedni.

Egyébként tudom, mit érzel, majd enyhül idővel.

Én kicsivel több, mint 1 éve vesztettem el egy nimfapapagájomat, akit tojás kora óta ismertem, és nálam nőtt fel, 9 és fél éves volt, nagyon sokáig rejtegette a baját, aztán egyszer csak nőtt egy daganat az egyik szárnyán, rutinműtét, de legyengült addigra annyira, hogy a műtét után egy félrenyelésbe belepusztult. Én sem tudtam az első pár napban visszatartani a könnyeimet, de lett utána két másik nimfám párban, akik enyhítették a hiányt. Érdekes egyébként, valahogy mindig kifogom a többiektől eltérő madárkákat, a mostani párocskám fiú tagjának az egyik karma nem kampósan nőtt, hanem egyenesen, mint egy tőr, de semmiben nem akadályozza egyébként.

Ez a gyász része. Sajnos csak a szokásos sablon duma jön, amit általában mindenki utál, aki ilyen szörnyű esetekben érintett. "az idő majd mindent megold"

Ne túráztasd magad ezen. Pár rossz tett, szó miatt ne legyen bűntudatod. Egész életében valószínűleg nagyon jól bántál vele. Kölcsönösen szerettétek egymást, talán feltétel nélkül. Őrizd meg az összes szép emlékét, és élj ezzel.

Egy éve ment el a kutyum. Nem volt fiatal, 10+, de még élhetett volna, nagyon hirtelen történt, szinte egyik napról a másikra. Nekem borzasztó bűntudatom volt utána, mert az utolsó nap nem voltam vele, munkából hazaérve már aludt. Nagyon sokáig bennem volt, hogyha észreveszem az apró jeleket, ha nem megyek aznap dolgozni, ha korábban hazaértem volna...

Eleinte borzasztó sokat sírtam. Mostanra már meggyászoltam, de nagyon sokszor hasít belém a hiánya. Néha még szinte hallom az üdvözlő ugatást, ha hazamegyek, vagy a hóesésről az jut eszembe, mennyire élvezte az ilyet, és hasonlók.

De már könnyebb. Közhely, de csak az idő segít.

Nekem volt ismerősöm, aki azt mondta a kutyum halála után, hogy benne évekig megmaradt ez az üresség, és végül akkor múlt el, mikor lett egy másik kutyája.

Hogy nekem mi segített... nos, én sokat bőgtem, persze nem mások előtt. Pl. volt egy kutyás könyv, amit nem akartam korábban elolvasni, mert tudtam, hogy sírós (a négyéletes, amiből film is lett), akkor nem is tudom hogy, de a kezembe akadt, és egy nap alatt elolvastam mindkét kötetét. És végigbőgtem az egészet, de akkor segített "tisztulni". Melóhelyünkön van egy nagyon hasonló kuty, mindig jön a gazdájával dolgozni. Szokott jönni simire, akkoriban érezhette, hogy baj van, mert ha meglátott rohant oda. Ez egy olyan gesztus, amit ember nem adhat, és jó volt, bár utána mindig bevonultam az irodába bőgni... még hetek múltán is, mikor azt hittem hogy már jobban vagyok.

Meg párom javaslatára befogadtunk egy cicát (direkt nem kutyát, csak hasonlítgattam volna), viszonylag kevés idő után, ez is jó figyelemelterelés volt. Ég és föld a két állat, sokszor hiányzik mellette is, de nem bántam meg. Főleg, hogy mentett cica, embergyűlölő mufurc volt, megharcoltam vele, de itt alszik a párnámon. :)

De a kutyum a mai napig hiányzik.