Van olyan köztetek, aki gyerekkorában elhanyagolta az akkori kutyáját, esetleg a szőrét is meghúzta, de felnőttként gondos gazdi lett?

Jelen.

Mi maradékkal etettük, talán ha havi egyszer kivittük a mezőre. Én játszottam vele néha a testvéreimmel de ennyi volt a foglalkozás. Egy bújós, szerető maci volt. Azóta is sajnálom, igazán megérdemelte volna a törődést.

Ma már egészen másképp vélekedek. Úgy gondolom fontos hogy az ember tud változni és mindent megtenni a jóért. Rendszeres ideiglenes befogadó vagyok, és egy mentett keverékem van. Aranyéletük van

Bár nem vagyok azóta sem gazdi szégyen így visszagondolva mit nem tettem meg a kutyival..

Mikor kicsi cuki volt elvoltunk vele, de aztán nem nagyon foglalkoztunk vele.

Csak a gépet püföltük, mert akkortájt lett meg az első..

Amennyire emlékszem 12 év alatt 1x vittük ki az udvarról, meg 1x elszökött, de csak nem akart szüzen meghalni. Kicsit kiélte magát és hazajött.

12 évesen egy seb miatt halt meg amit későn vettünk észre, valószínüleg a legyek vitték el, mert a sebet ellepték..

Pedig egy nagyon okos, nyugodt kutya volt így visszatekintve.

Nagyon szomorú emlék, nem tudom, hogy bocsáthatom ezt meg magamnak.

Egy nagyon helyes németjuhász volt. Modi névvel.

Nagyon sajnálom..

Én pont az ellenkezője voltam sajnos...

10 évesen kaptam az első kutyámat és elég érdekes elképzeléseim voltak a kutyaneveléssel kapcsolatban. Kb végtelen időt voltam hajlandó rászánni, iszonyú sokat foglalkoztam vele, viszont a kemény poroszos módszerekkel.

Direkt provokáltam, mikor evett és nem csak egy szőrhúzást kapott, ha csak rám mert morogni...

A kutyasuliba az oktató pedig csak adta alám a lovat, mondta h szerezzünk be egy fojtót és azzal tanítsam a kutyát. Onnantól kezdve pár hónapig minden nap 6-kor már kint voltam az udvaron és egy órán keresztül gyakoroltuk az engedelmességi feladatokat a fojtóval... és én nagyon hatékonyan tudtam kezelni a fojtót...

Aztán elkezdtünk agilityzni és a kutya, bár nyert nekem egy halom érmet, nem volt a leggyorsabb és a legjobb... Én ezt nem tudtam elfogadni és mikor már végképp elegem lett, a kutyán vertem le az összes flusztrációmat.

Majd kaptam egy másik kutyát, aki az egész jellemével szépen lassan megváltoztatta a hozzáállásomat egy csomó dologhoz, az első kutyámat nyugdíjaztam 5-6 éves korában és visszakerült az eredetileg neki szánt szerepbe, h családi kutya legyen. Ő már 10 éves is elmúlt, én pedig felnőttem és szuper a kapcsolatunk.

Igazából már sikerült megbocsájtani magamnak, amit tettem és úgy gondolom, hogy nem kizárólag én vagyok benne a hibás. Én akkor gyerek voltam, viszont most is van pár ismerősöm, akik már felnőttek és még mindig így állnak hozzá a kutyaneveléshez.

Nem nekem, hanem az apam vett maganak egy tk-s gyonyoru komondort. Valahanyszor arra a kutyara gondolok mindig konnybe labad a szemem, mai fejjel visszagondolva nagyon szomoru es unalmas elete volt. Kezdodik ott, hogy ki volt baszva egy kulon kennelbe a haz moge, ahova apam kb csak enni jart le, meg neha a keritesen tulrol gugyogott neki illetve napi 1-2* megsimogatta. En meg gyerekkent nem szerettem azt a kutyat simogatni, mert budos volt.

A kesobbiekben kaptam egy kis pulit (kb 12 eves lehettem) Vele minden nap setaltunk, de a komondort otthon hagytam. Szornyu az egeszbe meg most is belegondolni...:( plane, hogy oreg korara apam odaadta az a gyonyoru szukat egy allatorvos ismerosenek, akinek egy nyaja volt, mondvan: hadd legyen szebb elete es a kutya 3 nap utan belepusztult a szomorusagba... ennyire egygazdas kutyak ok. Soha nem lesz komondorom epp emiatt, de ha az idot visszatekerhetnem nagyon sokat foglalkoznek vele, mert megerdemelte volna, nagyon jo kutya volt.

Nagyon szomoru emlek ez nekem.