Van olyan, aki gyerekkorában elhanyagolta a kutyáját, és most a mostani kztyáján szeretné jóvá tenni?

6 éves voltam, mikor bekerült a családba az első kutya, akire emlékszem. Viszonylag neveletlen volt, hívásra nagyjából reagált, meg is harapott engem, ezért sokáig féltem tőle. Mikor kicsit idősebb lettem, megfogadtam, hogy a következő kutyát megtanítom pórázon sétálni, nem kell tőle félnie az embereknek, behívható, fürdethető, stb.

18 éves koromban jött az új kutyus, az öreg is élt még, együtt voltak 4 évet, de a fiatal mégis nagyon utálta a többi kutyát. A többi nagyjából sikerült, egyedül a behívással voltak gondok, ha meglátott egy másik kutyát, de sosem fajult verekedésig a dolog. Egyébként falun laktam akkor a szüleimmel, és ott nem igazán volt alkalmam szocializálni, a legtöbb kutyával ott nem lehet barátkozni. Meg akkor kollégista voltam, csak hétvégenként és nyári szünetekben tudtam vele/velük foglalkozni. De azt kihangsúlyoznám, hogy a kutyát nem én kaptam, és hagytam ott végül a szüleim nyakán, az övék volt, de mégis én foglalkoztam, tanítottam a legtöbbet.

Most már családom van, kutya egyelőre nincs, de megfogadtam, ha lesz kutyánk, akkor a hiányosságokat nála pótolom, de még sokkal messzebbre is szeretnék menni a tanításával.

Születésem óta (előtt) volt/van/lesz kutyánk...igaz csak 10 éves koromban kaptam meg az elsö szoba kutyam...

De már 3 évesen elaludtam kinn a kutya mellet....a szüleim ,,próbáltak" nevelni , kisebb sikerrel...de egész életében imádta. ( még most is emlékszem mikor elkellet alltatni menyire fájt...)