Mit tehetnék? (többi lent)

Átérzem a helyzeted, az én nagyszüleim is ugyanilyen hozzáállással tartottak kutyát.

Náluk 1 méteres láncra voltak kikötve a kutyák, és hetente 1-szer voltak csak elengedve kb. fél órára. Orvost sosem hívtak, és moslékkal etették őket, meg áztatott penészes kenyérrel, hogy ne kelljen rájuk költeni.

Amíg kicsi voltam, nyilván nem tehettem semmit ellene, de később már aktívan próbáltam megváltoztatni az életkörülményeket. A kutyát például elvittem sétálni, amilyen gyakran csak tudtam. Ezt te is meg tudod csinálni, biztos megengedné, ha mondod, hogy nagyon szeretnéd. A szüleid segítségét is kérheted, hogy esetleg haza vihesd és adhass neki enni. Megkérdezheted a papádat hogy hol tartja az eledelt, és akkor többször is adhatsz neki enni, ha úgy látod, hogy éhes. A legjobb tényleg az lenne, ha hazavihetnéd magatokhoz, de ha ezt nem lehet, akkor pedig vidd el a kutyust sétálni amilyen gyakran csak tudod, és foglalkozz vele. Pl. taníts neki trükköket, használj hozzá jutalomfalatot. Kérd meg a papádat, hogy ne legyen mindig a kennelben, vagy pedig legyen minden nap kiengedve. A gödör ásás nem értem, hogy ott miért baj, de ha nagyon zavarja őt, akkor lehet odatenni cserepeket, és akkor nem fog ott ásni. Azt is megmondhatod neki, hogy pont azért ás, mert csak nagyon ritkán van kiengedve és emiatt rosszul érzi magát, összegyűlik benne a stressz. Ha kint lenne sokat és futkoshatna, akkor nem lennének ilyen rossz szokásai.

Én speciel nagyon sokat veszekedtem a nagyszüleimmel az állattartási szokásaik miatt, de végső soron megérte, mert gyakran sikerült kiharcolnom hogy az legyen amit szeretnék. A nagyszülők imádják az unokáikat, és ezt kell kihasználnunk nekünk, unokáknak. :)

Az se baj, ha nem azért csinálja amit mondasz, hogy a kutya boldog legyen, hanem csak azért, hogy te az legyél. Végső soron a kutyusnak is jobb lesz tőle, és ez a lényeg. Nem kell rögtön összeveszni, tapasztalatból tudom, hogy az "öregek" még más világban nőttek föl, ők így tartják normálisnak az állattartást. Ezt tiszteletben kell tartanunk, és nem érdemes megmondani a szemükbe, hogy "hé, rosszul tartod a kutyádat!", mert arra hajlamosak elég rosszul reagálni, azonnal megsértődnek, és avval érvelnek hogy ők az idősebbek és ők tudnak mindent jobban, és te meg a kis taknyos nem tud semmit. Ehelyett tehát, hogy szembesítenéd őt avval, hogy mit csinál rosszul a kutyával kapcsolatban, inkább kérd meg szépen, hogy legyen ez-és-az, így-és-úgy, mert TE így szeretnéd és nagyon örülnél neki. Így kisebb valószínűséggel lesz vita. Sok szerencsét!

Előző vagyok.

Ja és én is a nagyszülőktől "mentettem" a kutyámat. Menhelyről fogadták be, de szegény csak csöbörből vödörbe esett. Mamáék egy kis kennelben tartották őt a nap 24 órájában. Amíg otthon laktam, sajnos nem vihettem őt haza, mert lakásban éltünk és a szüleim hallani sem akartak róla. Így hát gimnázium alatt 3 éven át minden este kibicajoztam a mamáékhoz, hogy foglalkozzak a kutyussal, hogy boldogabb lehessen. Sétáltattam, tanítottam, játszottunk. Nagyon összenőttünk. És végül, amikor leérettségiztem és kezdődött az egyetem, akkor hoztam magammal a kutyust a kollégiumba! Ebben a pillanatban is itt fekszik mellettem békésen a szobámban, ma már boldog kutyus és teljes értékű életet él. De még a mai napig is, ahogy ránézek, sokszor eszembe jut, hogy ez nem volt ám mindig így. Látom magam előtt az esőtől bőrig ázott, reszkető testét, ahogy a kennelben állva nyüszít, sír, és várja, hogy valaki végre kiszabadítsa onnan. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut, hogy miket élt át ott, amíg el nem hoztam őt. Semmilyen élőlény nem érdemelne ilyen bánásmódot...