Milyen hamar lettetek túl rajta?

Gyerek voltam még, olyan 12 lehettem. Reggel nem iskolába mentem, hanem tanulmányi versenyre így kicsit késöbb indultam mint szoktam és játszottam a kutyákkal indulás elött. Mivel a verseny 1 órára volt tőlünk és kb 1-2 órát tarthatott így én értem haza elsőnek. Már a kapun kívülről láttam, hogy az egyik kutyánk fekszik a földön és nem mozdul a másik pedig sír mellette. Amikor bementem csak annyit láttam, hogy a szája habzott és a szemem még nyitva van de már alig mozgott. Épp haldokolt. Gyerek voltam, nem tudtam sok mindent tenni felhívtam a szüleimet de őket se tudtam elég hamar elérni. Ők értesítették az állatorvost aki kijött de akkor már teljesen mozdulatlan volt a kutya, meghalt. Nagyon nehéz volt feldolgozni, mert ő volt az első családi kutyánk és a testvére. Hetekig szomorú voltam miatta, teljesen kedvtelen mindenhez. Mai napig sajnálom és hiányzik. Hasonló korban lehetett mint a tied volt, még nem volt két éves. A legroszabb az egészben pedig az volt, hogy a testvérét kb 2 hónappal késöbb ugyan úgy megmérgezték. Nagyon nehéz volt feldolgozni, megviselt és nagyon dühös voltam. A környéken nem ők voltak az egyetlen áldozatok, közel 15 kutyát mérgeztek meg amit mai napig nem tudok felfogni, hogy miért. Valószínűleg zavart valakit a kutyaugatás, de akkor miért költözik kertvárosba.

Az eset után kutyát csak 9 évvel késöbb vállatunk újra, de más háziállatunk sem volt kb 6-7 évig. Most pedig mielött újra kutyánk lett, az egész kertet bekameráztuk.

Sajnálom ami veled ás a kuytáddal történt, kitartást.

A fájdalom, habár idővel enyhülni fog majd, örökké érezni fogod. Hiányozni fog, akárcsak most.

Én ezúttal a cicám elvesztéséről tudok neked mesélni:

2 hónappal ezelőtt altatták el. Májusban lett volna 8 éves. Veseelégtelensége volt.

Elég későn hoztam meg a döntést. Decemberben derült ki nála a betegség, az orvos már akkor altatta volna. De akkor nem engedtem, inkább adtam neki a gyógyszert és kapott diétás tápot is. Úgy tűnt, használ, és volt még néhány boldog hete. Január végére viszont már annyira leromlott az állapota, hogy enni és inni sem akart magától, csak úgy nyomtam bele fecskendőből mindent. De már az is csak fájdalmat okozott neki, mert tele volt fekélyekkel a szája. Csont és bőr volt már. Úgyhogy egy este elvittem. És ott voltam vele végig a rendelőben. Simogattam és beszéltem hozzá, mialatt szépen elaludt.

Még most sem bírom felfogni és elviselni, hogy már nincs itt. Nem tudom, hol van és mi van vele, boldog-e vagy sem. És ez a legszörnyűbb. Ami pedig a legjobban fáj, hogy még nagyon fiatal volt, sok szép, boldog éve lehetett volna mellettem, de az élet kegyetlen és nem kímél senkit sem, neki csak 4 hónap jutott itt velem, és az se volt olyan boldog és felhőtlen, mint az azelőtti 7 éve az előző gazdáinál.

Ami nekem segített, az az volt, hogy beszéltem róla, és kiírtam (vagy legalább is megpróbáltam) magamból a fájdalmat. Tettem ki róla fényképeket a szobában, és a kedvenc helyeit a lakásban érintetlenül hagytam. A kedvenc paplanját sem mostam ki, rajta van még a kis szőre, és érzem rajta az illatát.