Miért unhat rá a kutyám olyan hamar az apportirozásra?

Motiváció hiánya:

Nagy és kis indián a vízparton. Nagy indián hosszú csend után megszólal: Uff!

Kis indián átússza a folyót oda-vissza.

Csend, majd később ismét szól a nagy indián: Uff!

Kis indián úszik...

..

Végül, a következő uff-ra mérgesen azt mondja: mostmár uffál te!

Kutyádnál dettó. Nekem nem vadászkutyám van, de, ha hazaér vmelyikünk és ott a labda, akkor már díszlépésekkel kerülgeti, hátha eldobja neki.

A kutya önző állat (is). Nem hülye, ha valami nem élmény, nem jár haszonnal, akkor nem feltétlenül teszi meg, kivétel, mikor falka v egyéb ösztön diktálja.

Szerinted. De, ha a szerinted az igaz és a való, tehát a tény, akkor miért nem működik, ill. miért a kérdésed?

Miért, hogy hazamegyek és első a labdája + az, hogy odahozza, hátha eldobom? Miért, hogy ismeretlen helyen (séta), jutalomfalat és érdeklődés nélkül a labda iránt, mégis elkezd utána menni, míg el nem fárad?

A jutalomfalat sok dologra jó, de szerintem apportra nem (amitől még nem lesz igazam). Mellesleg csak adott körülmények között működőképes, gyk: 1. éhes a kutya 2. valóban éhes, nem "szerintem" 3. nem lakik vele jól, de nagyon ízlik (tehát motiválja)

Apportra a zsákmányszerző ösztönt kellene hegyezni és itt jön be a fantázia hiánya ennek felébresztésére, fokozására. Ennek pedig pont a "szerinted igen" az oka: szerinted a kutyának azt kell(ene) szeretnie, amit adsz, holott bizony a kiképzés kétoldalú tanulás, neked muszáj képezni magadat is, hogy mivel tudod megragadni a figyelmét, ellenállhatatlanná tenni a tárgyat és élménnyé a bejövetelt vele.