3 napja kaptunk egy 4éves Máltai selyemkutyust. Baj van vele, többi lent!?

Na akkor tisztázzuk: nem tenyésztőtől kaptad, max. szaporítótól. Tenyésztő nem szokott több testvért tartani, mi a frásznak, tenyésztési szempontból halálosan értelmetlen.

Valószínűleg ilyen embernél élte le az egész életét (talán pont annál, akitől kaptad, csak nem akarta felvállalni, hogy nála lett ilyen a kutya).

Vidd el egy modernebb szemléletű suliba, ahol családi kutya képzéssel foglalkoznak, szocializációs foglalkozásra, ott tudnak segíteni.

Rossz vagy semmilyen nevelés, bántalmazás lehet az oka, hogy ő ilyen.

Rehabilitációs foglalkozás, sok türelem, határozottság a nevelésében, de természetesen szeretet is. :) Ne óvatoskodj, mozogj, beszélj természetesen a környezetében. Mindenképpen érdemes megpróbálni egy rehabos kutyasulit.

Tökmindegy, normális ember akkor sem vesz tömegével felnőtt tenyészállatot, ezt a nagyüzemi szaporítók nyomják.

Azon meg felesleges agyalni, hogy mi történt vele. Ilyen és kész, rendbe kell rakni, ez számít :) Nem tudsz többet tenni érte akkor se, ha konkrétan tudod, hogy ki mikor meg hogyan bántotta, sőt, akkor csak jobban sajnálod, amivel nem segíted elő a rehabilitációját. Ha sajnálod, azt közvetíted felé (akaratlanul), ő a szegény kutya, akkor annak is fogja érezni magát.

Nem kell h bántsák, elég ha egyáltalán nem hordták sehova, nem találkozott új emberekkel, környezettel, szituációkkal. Plusz párosulhat mellé egy nem túl stabil idegrendszer és voilá. Ezeknél a kutyáknál ez amúgy is általánosabb, h mimózalelkűek és ha kimarad a szocializáció, pláne években mérhető az ingerszegénység, akkor nem kell csodálkozni.

Kutyasuli és szocializáció, elhatározás h ezt meg akarjátok oldani, akkoris ha nem 1-2 hét alatt javul meg, hanem mondjuk fél-1 év. Ha erre nem vagytok hajlandók pénzt, időt, energiát fektetni, akkor el se kezdjétek, inkább adjátok vissza.

Egyetértek a harmadik válaszolóval.

A mi kutyánk is befogadott kutya. Az első időkben került minket, nem mert a közelünkbe jönni, ha mi mentünk az ő irányába behúzta fülét, farkát és mindig a kezünket nézte félve, hogy mikor fog kapni, a seprű látványától (de csak a fa nyelűtől) lapos kúszásban közlekedett.

Mi kedvesen viselkedtünk vele, de nem erőltettünk semmit. Ha a közelünkbe jött magától megdicsértük, leguggolva, félig elfordulva (szemkontaktus nélkül) adtunk neki virslit, sajtot és akkor is dicsértük ha elvette, és utána hagytuk hadd menjen el.

A simogatástól lemerevedett, szóval azt sem erőltettük, az érintésünkhöz is fokozatosan szoktattuk hozzá.

Beletelik pár hónapba, de ne adjátok fel, fokozatosan fel fog engedni mellettetek és egyre többet lesz a közeletekben.

És viselkedjetek természetesen, sétáljatok sokat (az nekünk is sokat segített) és ha látjátok, hogy nyit felétek mindig dicsérjétek kedvesen.