A párom anyja kutyaszakértőnek képzeli magát, és nem lehet lebeszélni az idióta meggyőződéseiről. Nálatok volt már hasonló probléma? Sikerült orvosolni? (előre is bocsánat érte, de hosszú lesz)

Szóval két hónapja örökbefogadott a párom egy 3 éves tacskó keverék kant. Első kutyája, igyekszik jól nevelni, nekem viszont már a sokadik kutyám van most meg (egy kaukázusi keverék), és igyekszem segíteni neki nevelés ügyileg. Rengeteg szakirodalmat olvastam, vannak tapasztalataim, úgy érzem valamennyit értek a témához.

A párom anyja (továbbiakban az anyósjelöltem), viszont van hogy keresztülhúzza az egész nevelést. Állítja, hogy mivel ő már felnevelt 3 gyereket és két kutyát, ő ezt jobban tudja. Erről annyit, hogy 12 éve a második kutyáját a 14 éves fiával vitette el elaltattatni, mert úgy gondolta, hogy költözésnél nem viheti magával az új házba. Mivel ő "túlságosan szerette" a kutyát, nem volt szíve neki elvinni, de valamiért nem volt opció a menhely vagy az örökbeadás... Nem értem, de nem is voltam akkor még sehol, közöm sem volt a családhoz, nem tudok részleteket.

Az is egy furcsa meggyőződése az anyósjelöltnek, hogy az én kutyámat totál rosszul neveltem, mert nem barátkozik, nem fogad szót bárkinek, és hangosan morogva őrzi a falusi kertes házunkat. Aki ismeri a kaukázusi juhászkutya tulajdonságait, az tudja, hogy ez a fajta híresen egyemberes. Nagyon jó kutya, az egyik legjobb kutyám, és sokak szerint szimbiózisban élünk... persze ezt az anyósjelölt még sosem látta :)

A kérdésben lévő kutyával a létező összes hibát elkövette volna már ha nem szólunk rá, hogy bizonyos dolgokat ne úgy csináljon ahogy. Leszidja ha házban végzi a dolgát (folyamatban van a szobatisztaságra nevelés). Ha barátságosan szól hozzá, azt is olyan hangnemben, mintha éppen szidná. Állandóan etetné. Mikor elmagyaráztam neki, hogy nem szabad a kutya előtt hagyni a tálat egész éjszaka, felháborodott, hogy "De akkor egész nap éhezik itt nekem majd holnap!" Nem érti meg, hogy a kutyának meg kell tanulnia, hogy kaja akkor és csak akkor (!) van amikor eljön az ideje. Ha elmegyünk otthonról és hisztizik a kutya, ő állandóan cseszegeti, szidja, folyamatosan érezteti a kutyával, hogy figyelve van rá. Tudtommal pont az ellenkezőjét kellene csinálni, nem tudomást venni a hisztiről, hogy a kutya rájöjjön, hogy nem ér el ezzel semmit.

Jutalomfalatot darabokra szedve ad neki, "Hogy érezze az ízét, mert különben csak lenyeli, meg se rágja, és úgy nincs értelme." Mikor egy kisebb lapockacsontot hoztam haza a kutyusnak, anyósjelölt már siránkozott, hogy "Ezt úgysem tudja elrágni, inkább vidd el a te kutyádnak." Nem azért vittem hogy megegye. Azért vittem, hogy rágja... (Rágta is, ezzel is engem igazolva :D )

Csontot egyáltalán nem adna neki, ha nem mondjuk, hogy néha nem árt egy bizonyos mennyiségig. Mikor lemértük, a kutya súlyát, nem hitte el hogy 7 kilós, hiába mutatta a mérleg.

Sétálni nem viszi le az udvarig sem, mert érszűkületes és meggyőződése hogy neki nem tesz jót a mozgás. Ki sem mozdul, de ez nem az én dolgom. A kutya bírja ameddig hazaér a barátom melóból.

Mikor a kutya kirágta a párnája huzatját, anyósjelölt adott neki egy nem használt rongydarabot, hogy inkább azt rágja.... szóval logika az van rendesen :D

Van olyan itt akinél volt hasonló probléma? Meg tudtátok oldani? Kétlem hogy nekünk menne, mert annyira vaskalapos az öreglány, hogy semmi sem tudná megváltoztatni a véleményét.

Bocsánat a kisregényért, bunkók kíméljenek.