A mai szülők többsége miért nem tanítják meg a gyerekeinek, hogy kell bánni egy állattal?

Tudnék mesélni esetekről, amikor az ember legszívesebben a gyereket vágná nyakon amiatt, amit tett a kutyával, de valójában a szülő a bűnös...

Pl. tündéraranyos, életvidám, vagány, okos, figyelmes kis yorkie, mellette 5-6 éves kislány. Csak oltásra hozták el az állatorvoshoz, akinek feltűnt, hogy a kutya egyik combján egy eltályogosodott, hatalmas seb van. Hosszas győzködés után anyuci bevállalta a műtétet, és mit ad ég, egy beletörött ceruzahegy volt mélyen benn a kutya combizmában...

Ugyanennek a kutyának a szó szoros értelmében szétszakadt a bőre a fején, mert olyan istentelen szorosan kötötték össze hajgumival a "haját"...

Anyuci meg csak a vállát vonogatja. Hogy hát igen, átjöttek a barátnők és babázósat játszottak. De hát ez csak egy kutya.

Na az ilyennel töltenék el tíz percet kettesben.

Az egyik volt kolléganőmmel beszélgettünk a buszon munkába menet, amikor NEVETVE meséli, hogy irdatlan vonyításra szaladtak be a szobába. A kedves kicsi fiacskája kiharapott egy darabot a kutya füléből!

És mindezt nevetve meséli, meg hogy a kutya milyen kis türelmesen viselte..

Megkértem, hogy ha lehet mi többet ne beszélgessünk, mert nem vagyok kiváncsi arra, hogyan kínozzák az állatot, mert gyereket nevelni nem divat.

Pont most pontoztak le valahol, ahol ki mertem írni,hogy felelőtlennek, és ostobának tartom azokat a felnőtteket, akik "a gyereknek vesznek szereznek élő állatot". Talán fel kellene fogni végre, hogy egy fájdalmat ugyanúgy érző, lélegző lényről van szó, és nem egy plüssmaciról.

De hát ez nem lényeg, csak a gyerek. Az, hogy egy élőlénynek okoz fájdalmat, az lényegtelen. Röhögjünk rajta.

Tiszta szívemből remélem, hogy az ilyeneket megbünteti az isten valahogy. Esetleg hasonló módon, mit amit ő elkövetett.

Utálom az ilyen embereket! Gyűlölöm! És én nem szeretnék 10 percet sem ilyen emberrel tölteni, mert félek, hogy nem bírnék az indulataimmal. Aztán vagy én sérülnék meg, vagy ő.

A kolléganőt is lejárattam a buszon, és le kellett szállnom, annyira ideges lettem.

A sogornőmnek 2 éves a kislánya, van egy kutyájuk. Nagyon odafigyel arra, hogy mit nevel a kislányba az állatokkal való bánásmódról.

A kislány SOHA nem bántja a kutyát! SOHA! Simogatja, kézből eteti, esetleg felül a hátára, vagy ráfekszik.:) Imádja! És már most TUDJA, hogy mit szabad és mit nem!

És semmi nagy dolog nem volt benne, csak annyi, hogy a sogornőm tiszteli az állat életét, tudja, hogy ugyanúgy érez fájdalmat, mint bármelyik faj ezen a ki....szott bolygón, és nem volt lusta nevelni a lányát, ha már egyszer megszűlte. Rátenni a kis kezét, és közben annyit mondani (mutatni) "simi" "nem szabad" "így".. Azt hiszem ez már sok szűlőnek meghaladja az agykapacitását.

Még szerencse, hogy a mai fiatalok (nem gyerekek!) körében egyre elterjedtebb egyre jobban "odafigyelnek" az állatokra! Ez viszont nagyon pozitív!

Azt is nagyon utálom, amikor ezek a szűlők ilyenkor rögtön azzal jönnek, az az első reakciójuk, hogy az csak egy állat, meg hogy előrébb helyezzük az állat életét a gyerekénél és hansnlók! Ez is annyira szánalmas már. Ez ugyan olyan felfogás, mint amikor azt mondják, ha valaki állatbarát az utálja az embereket. Ez nem így van! Sokkal empatikusabb, lojálisabb egy állatszerető ember az emberekkel is (persze mindenhol vannak elvakultak). Én is imádom az állatokat, és imádom a gyerekeket is! Miért zárná ki a kettő egymást? Csak?

Szóval csak azért mert önigazolást keres arra, hogy miért nem tiszteli más élőlény életét,önző és elvakult ne azzal jöjjön, hogy az ilyen emberek a gyerek elé helyezik az állatot.

Ha égő házat látnék, biztos, hogy a gyereket hoznám ki előbb és utána az állatot. De vissza mennék érte is. Bármikor a kútba ugranék egy gyerek után, de megtenném egy kutyáért is. Mert ugyanúgy élőlény, aki érez félelmet és fájdalmat. És ugyan olyan kiszolgáltatott mint egy kisgyerek.

Minden nap azon imádkozom, hogy d....n meg, aki valaha is ártatott szándékosan, kegyetlenül egy állatnak, vagy gyereknek.

15-ös!

Ez durva sztori! :O

Egyébként meg, ha csak egy állat, és a gyereke előrébb való, akkor minek tart? Fuck logic...

Hogy pozitív példát is mondjak... (történetesen az én szüleimről)

A mai napig hálás vagyok a szüleimnek, hogy ugyan belém vertek pár alapszabályt a kutyákkal kapcsolatban, azért hagyták is, hadd próbálkozzak egy kicsit, hogy mire hogyan reagálnak az állatok, nem tartottak üvegbura alatt.

Mikor kicsi voltam (1-2 éves), volt egy idősödő kutyánk meg egy cicánk. A kutya maga volt a megtestesült türelem, tűrte, hogy mikor járni tanultam, a szőrébe kapaszkodjak, békésen vezetgetett, vigyázott rám, őrzött. Anyukámék persze elmondták, hogy nem szabad meghúzni a fülét, stb, de gyakorlatilag rá mertek bízni az okos öreg kutya felügyeletére.

A macska persze macska. A kisgyerek hol fogja meg a macskát? Hát a legkiállóbb, legjobban megmarkolható részén, a farkánál. Anyáék elmondták, hogy a cicák nem szeretik, ha megfogják a farkukat. Valamiért csak folytattam a dolgot, amikor nem látták, mígnem egyszer a macska villámgyorsan odacsapott, pillanatokon belül ömlött a kezemből a vér. Persze oltári bőgést rendeztem, pláne hogy még anya is letolt, hogy megmondták, hogy nem szabad a cica farkát meghúzni, és ezt hívják macskaiskolának. :)

A macskaiskolában tanultam meg azt is, hogy mennyire szabad megszorítani az állatokat, mennyire tűrik a kényelmetlenséget, és soha, még véletlenül sem okozunk neki fájdalmat. Jobban megtanultam a cicánktól, mint ha a szüleim magyarázták volna szép szóval, és ezt anyáék tudták is, azért hagyták, hogy a macska "neveljen". Pár karmolás kisebb ár, mint ha később egy kutya harapna meg, mert rosszul nyúltam hozzá.

A macskák kiváló pedagógusok, sokkal jobbak, mint némelyik szülő.

Hadd meséljek el pár sztorit a gyerekkoromból!

Az első háziállatunk amire emlékszem, egy macska volt. Sose fogdostam, mert nem bírtam elkapni. Aztán lett egy kutyánk aki mindig kennelbe volt zárva. Egyszer sikerült elkapnom a macskát, madzagot kötöttem a lábára, a másik végét meg a kennelhez, és bedobtam. Szerencsére kiszabadult szegény. Nem fogtam fel elsőre hogy ez gonoszság. Voltak csirkéink is, akkor meg a szomszédék sebesült galambját dobtam be.

A kiscsibéket szerettem, egyet eltulajdonítottam, és simogattam, etettem, sírtam mikor levágták.

A kutyánktól féltem, szóval sose bántottam, hozzá se nyúltam. Mikor elköltöztünk, láncra került.

Igazából a szüleim sose szerették az állatokat. Nem is értem minek volt olyan sokáig kutyánk. Hogy én mit csináltam, arról akkor még nem tudtak, mert egyedül bóklásztam a kertben, senki se figyelt rám. Gondolom emiatt is történhettek meg ezek a szörnyű dolgok. De én ezt akkor nem tartottam gonoszságnak. Kíváncsiságból csináltam.

Később mikor nagyobbak lettünk, nővérem kapott a nagyobb nővéremtől egy aranyhalat. Valami baj lehetett vele, mert másnapra meghalt. Akkor nagyon nagyon sírtunk, hogy miért halt meg, mikor mindene megvolt. Valszeg beteg állatot sóztak a nővéremre. Az a bolt aztán pár év múlva be is zárt, mert tényleg beteg állatokat tartottak koszos helyeken.

A következő aranyhalra már nagyon figyeltünk, ő sem élt sokáig, de tapasztalatot szereztünk. Én megszerettem a halakat, berendezem egy király akváriumot. 18 éves koromra perfekt akvarista lettem. Anyámék egyáltalán nem vettek részt benne.

Volt közben macskánk, akit anyám maradékkal etetett. Ha nem volt, akkor nem adott neki semmit. Mindig kértük, hogy vegyenek tápot, de nem akartak, szegény család voltunk. A cicákat mindig mi könyörögtük ki, ők sose akarták.

Ismerősöktől kaptunk hörcsögöt, azokkal már mindannyian jól kijöttünk és anyámék is elviselték őket mert olcsó volt a tartásuk. A kistesóim is szépen bántak velük, nem kellett tanítani, tudták maguktól hogy az ilyen pici állatra vigyázni kell.

Azt akarom mondani, hogy a gyerek természetétől is biztosan függ a dolog, hisz amíg a macskát bedobtam a kutyához, addig a kiscsibét szerettem és megsirattam. Szimpátia alapján döntöttem.

A szüleim mind a mai napig egyetlen állatot sem szeretnek, viszont apám mindig lepacsizik a kutyámmal ha átjönnek hozzám (már külön élek). Szóval csak azt szeretik amit nem nekik kell eltartaniuk.

Az unokahugom (3 éves) pl szépen bánik a cane corsoval. Felszedi az almát a földről és megkíválja vele. Sose húzta a fülét vagy nyúzta, labdát dobál és megöleli. De neki állatbarátok a szülei, szóval őt erre tanították.

Nem fogok teóriákat mondani, nincs gyerekem, nem tudom hogy működik ez, de szerintem ha egy kisgyerekben eleve van egy kis gonoszság, akkor bántani fogja az állatot. Ha nincs benne, akkor nem fogja. Neveléstől is függ persze, de biztos benne van az is hogy ha egy gyereknek alapból ilyen a természete, akkor a szülő csak folyamatos felügyelet mellett akadályozhatja meg a tragédiát. Arra meg manapság kinek van ideje, mikor a legtöbben már eleve a gyereket se akarták, csak véletlen jött össze??