Aki gyepin dolgozik hogy bírja érzelmileg?

Én a Rexnél vagyok önkéntes, kutyát szoktam sétáltatni. Kihozok 1-2 kutyát, és sétálok velük néhány órát, leülünk a Duna parton, eszünk egy hekket, viszek nekik sült husit, stb.

Amikor visszaviszem őket a menhelyre, már nem nézek hátra, mert nem bírnám ki sírás nélkül...

Tudom. És azt is tudom, hogy az Illatoson sem altatnak nap mint nap kutyákat, főleg nem egészséges kutyákat. Ők is arra törekszenek, hogy a kutyák begazdisodjanak, nagyon sokat menhelyek, szervezetek hoznak el, ideiglenes gazdikhoz kerülnek, és sok kutyát a saját gazdájuk hoz ki onnan.

De tény, hogy altatnak időnként. De nem gondolnám, hogy nekik nehezebb, mint nekünk a saját állatainkat elengedni. Ők azért annyira szorosan nem kötődnek hozzájuk.

A gyepik és a menhelyek között összehasonlíthatatlan a különbség, ami nem baj, mert teljesen más feladatot látnak el. A gyepi állami feladatot ellátó közintézmény közalkalmazottakkal. A menhely általában egy nonprofit állatvédelmi szervezet állatotthona, ahol nagyrészt önkéntesek a szabadidejükben tesznek az állatokért. Más az indíttatás, más a cél, mások az eszközök. A gyepi nem az állatok védelméből, hanem az emberek biztonságának céljából jött létre, ezért nem az állatvédelem a cél. Az állatok gyógyítása, kezelése sem szerepel feladataik között. A menhelyeken viszont ez a cél. Ettől még dolgozhatnak a gyepin is olyan emberek, akik szeretik az állatokat. Ez még nem jellemző, de remélem, hogy egyszer majd így lesz. Az Illatoson is, ahol pillanatnyilag nagyon rossz irányba mennek a dolgok a kutyák életének szempontjából.

Szóval én a menhelyekre vonatkoztatnám csak a kérdést. Lelkileg úgy lehet bírni, hogy az ember elássa saját lelkének a fontosságát és fájdalmát. Nem törődik a dühével, amit az ember iránt érez, hisz ő tehet az állatok nyomorúságáról. Ezeket az energiákat pedig kizárólag az ott lévő állatokra fordítja. Ez megtérül, ebből lehet lelkileg táplálkozni.