FALKAVEZÉR - ennyire szigorúan?

[link]

Világ életemben imádtam a kutyákat, imádom őket puszilgatni,elkényeztetni. Szeretem ha bebújik az ágyamba,szeretek vele aludni. Nem tudnám elképzelni ezek nélkül a kapcsolatunkat!

Olvastam a falkavezérségről (mert az utóbbi kutyámnak szeparációs szorongása volt) és sok mindent jónak találok.

Pl. az etetést, a kizárást - bár nekem az is durva hogy -egy hétig vegyem úgy mintha ott sem lenne, 1 nap is nehéz nélküle.

-ne vakargassam a mellkasát mikor úgy szereti, csakis felül

-ne köszönjek neki ha hazajövök, mikor alig várom már hogy újra láthassam

-ne simogassam meg mikor ő bújik oda hozzám

Volt olyan hogy egy hosszú ropidarabot a számba vettem és szóltam neki hogy gyere vedd el...annyit nevettünk rajta, olyan aranyos volt!

Én a kutyára nem alárendeltként szeretek nézni, hanem igazi társként. Ezeket olvasva meg olyan mintha csak eszközként használnám.

A szeparációs szorongásán kívül nem volt más gond vele. Hallgatott rám, szófogadó volt, nem volt eldurvulva a helyzet egyáltalán. Tisztelt engem. Most az hogy arra sétálunk amerre menni szeret-tudja merre vannak a kedvenc fái és hogy merre kell menni ha tudja a hazavezető utat...miért ne engedném meg neki? Ettől még nem lesz szófogadatlan. Mindig nézzem hogy a lábaim az ő lába előtt legyenek? ....Az más ha egy hatalmas dögről van szó és elrántana, de egy kicsi kutyánál szerintem ez felesleges. Ha gond lenne az utcán vagy jön szembe egy jó nagy kutya inkább felkapom és odébb megyek. Főleg hogy annak sincs megtanítva hogy ne támadjon ránk.

Arra lennék kíváncsi, hogy a szeparációs szorongás elkerülése érdekében nem elég csak annyi, hogy hozzászoktatom az egyedülléthez? Csak annyit tartanék be ezek közül a pontok közül amit elkerülhetetlennek találok és amivel konkrét probléma van. Max. ha nem múlik csak akkor változtatnék teljesen az életmódon.