Ti hogyan éltétek meg, amikor tudtátok, hogy a kutyátoknak nincs sok hátra?

Nekem is volt már daganatos kutyám. Egy Kuvaszom. Nyáron lesz 2 éve hogy el kelet altatni. Mikor megtudtam , hogy mi vár rá nem azon gondolkoztam és síránkoztam, hogy mi lesz ha meg kell tenni az elkerülhetetlent, hanem örültem minden napnak amit vele tölthettem.

Mikor elmegy sajnos nagyon rossz lesz!

De ez ellen nem sokat lehet tenni....

Ni csinálj butaságot!

Ne sirass előre!

Élvezd és tedd élvezetesebbé, vagy elviselhetőbbé az utolsó napjait, de ne mutass szánalmat irányába-Ő úgy is érzi ezt.

Ráérsz búslakodni utána addig viszont mindkettőtöknek az a jobb, ha felhőtlenül örültök egymásnak.

Ne úgy nézz rá!!!

Úgy nézz rá, mint régebben-ha akarsz sírni, mert jó azt messze tőle tedd meg!

A mi német juhászunk is daganatos volt. A rák diagnosztizálása után egy évvel hunyt el. Megpróbáltunk a lehető legtöbb időt vele tölteni, amíg lehetett játszottunk vele és fájdalommentessé tenni a napjait. Igazából nem tudom, hogy tisztában van-e azzal, hogy meg fog halni. Az utolsó napokban csorgott könny a szeméből. De hogy ennek az oka a kutya érzelmei vagy már rossz állapota miatt volt nem tudom.

Az élet sajnos így van kitalálva: születünk és meghalunk. Ezzel előbb vagy utóbb szembe kell nézni.