Miért nem értik meg, hogy az, hogy eladták a kutyámat, az igenis fáj?

most 19 éves vagyok, és ez a történet kb 4 éves, de még mindig piszkálja a csőröm. Sok-sok könyörgés és rábeszélés után a szüleim beadták a derekukat, és vettek egy leonbergi kiskutyát szülinapomra. Imádtam, tényleg ő volt a mindenem, barátaim nem is voltak akkoriban (sem..) és ő jelentett nekem mindent, tényleg úgy szerettem, hgoy azt elmondani nem lehet. :D Viszont anyukám alapjában véve nem szereti az állaokat, és mikor egy kis gond adódott (nem volt kerítés, és a kutya folyton kiszökdécselt...) akkor eldöntötték, hogy eladják. ÉS így is lett, nem volt vita tárgya, az akkor már két éves kutyát szépen eladták valakinek, aki az ország másik felében lakik, és ezzel le volt zárva a történet. ÉS hajtogatták akkor is, hogy "de hát neki így jobb volt, minket úgyis csak zavart itt".

ÉS szeirntem hülyének néznek, hogy miért jelent annyit egy kutya, mikor eladtuk, "nincs több gond vele végre"...

Komolyan hülyeség tőlem, hogy azóta is fáj, hogy nincs itt?