Más is megterhelőnek érzi időnként az idős kutyáját?

Sajnos egyre többször van, hogy én is úgy érzem teher és meghaladja a képességeimet. 16 éves, totál demens, süket, vak és kis és nagy dolgát ott és akkor végzi el, ahhol éppen van (nappali, konyha, hálószoba), ki már egyáltalán nem akar menni, ráadásul egyre többször megkap bennünket. Sajnos egyre közelebb az a pont, hogy már veszélyes a gyerekekre is (már nem csak csipked, hanem harap). Az állatorvos azt mondta, csak szóljak és kijön elaltatni. Őszintén szólva nagyon nehéz döntés,mert itt más életéről kell döntenem. Én nem szeretnék ilyen állapotban élni, mint amilyenben most ő van. A gyerekek imádták, most meg rettegnek tőle. Nincs ez így jól.

Aki pedig azzal jön, hogy majd engem is így fognak ápolni a gyerekeim, akkor azt kell hogy mondjam, hogy alapból azt kérem, hogy otthonba tegyenek, ha nem lesz már annyi eszem, hogy megtegyem a szükséges lépést. Eddig 2 demens rokonomat ápoltam. Párszor azt kívántam, hogy inkább bárcsak meghalnék, mert sokszor már nem bírtam. Ha nem lettek volna gyerekeim, akik miatt ki kellett tartanom, biztos becsavarodtam volna.

12/14 éves kutyáim már süketek, nagyrészt vakok. Fogaik hullanak. Fájnak az ízületeik. Se tél, se nyár nem jó nekik.

Öregek, betegek. Sokszor azt kívánom, lennénk már túl ezen a szenvedésen, inkább aludjanak el egy este, nyugalomban és ne kelljen az injekciót és a tortúrát végig vinni vele, simogatni, elbúcsúzni tőle, miközben én döntök a halála felől.

Soha többet nem lesz kutyám. A végét várom már, akármilyen szívtelen is vagyok. De szeretem is őket és fáj látni, hogy nem élvezik már úgy az életet.

Az én kutyám is szinte teljesen ilyen, ő lassan 15, alig lát, alig hall, a mozgása sem a régi, de legalább imád sétálni :) Sajnos őt sem lehet már nagyon elengedni, mert elfoglalja magát a szagokkal, aztán megijed, hogy nem talál és egy random irányba elindul... Néha meg képes egy nagyobb fűcsomóban elesni.

Gyakran bekakil, bepisil, mikor kiviszem az udvarra, sokszor könyörögni kell neki. Ha valami stressz éri, akkor azonnal kakil...

Én is nagyon nehéznek érzem az egészet, de nekem az ad erőt, hogy látom, hogy ő nagyon boldog és teljesen jól elvan a kis világában. Imádom, mikor reggel simogatással ébresztem és van, mikor percekig is simizem a buksiját, mire felébred és mikor felébred, pózba rakja magát, hogy hol simogassam tovább.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt az egészet tudnám csinálni, ha harapdálna...

A legideálisabbnak azt a halált gondolom, mikor a 10+-os kutyád egyik nap szalad eléd, összeesik és meghal. Én is valahogy így szeretnék elmenni...

A kérdezőt és bárkit, aki hasonlóan érez vele meg nagyon nem kéne bántani, mert az érzéseitől függetlenül ott van a kutyus mellett és gondoskodik róla.

Majd ha utána szerzel egy kölyköt, rájössz, mi a megterhelő. Vagy ha relatív fiatalon lebetegszik a kutyád, és napi szinten extra gondozásra szorul úgy, hogy ráadásul gyógyíthatatlan, de az életminősége még nem olyan rossz, hogy el kelljen altatni... na akkor hálát adnál érte, ha szépen meg tudna öregedni, őszülni, és csak a korából adódó bajokkal lenne gondod.

Megterhelő lehet... belefáradni lehet... de az ember szereti, és új erőt nyer, és csinálja tovább, mert a pokol lesz, ha elmegy, és ott marad utána az űr. Hiába lehet "könnyebb" fizikailag.

Úgy mondom, hogy volt idős és beteg kutyám, és volt fiatalabbon nagybeteg kutyám. Tudom, miről beszélek.

Te választottad, hogy gondoskodsz a kutyáról, és ebbe ez is beletartozik.

Ebben a korban már az Ő kényelmét nézd, ne a sajátodat - mellesleg, mi van akkor, ha lassan sétál? Annyi, hogy nem 3x2 km-t mentek, hanem mondjuk 2x15-20 percet (vagy amennyit szeretne, bír).

A mi kutyánk is alig lát, alig hall, iszonyat lassú (13 éves), hát aztán? A séta az botorkálás, szaglászás, mert az az érzéke éles, sokszor az utca végéig nem jutunk el, de nem baj. Ő idős, alkalmazodunk.