Küzdjek tovább érte, vagy engedjem meg apámnak, hogy elaltassuk?

A kutyusunk állapota hirtelen megromlott. Nem lakom már a szüleimmel, de gyakran járok haza, mindig nekem ugorva üdvözölt. A szomszédunk enyhén szólva vészes (állatgyűlölő - különösen a miéinkkel szemben, pár régebbi konfliktus miatt). Apám meg van róla győződve, hogy ő tett valamit, mivel a kutyus utána jött be állítólag borzalmas állapotban, ahogy a kerítés mentén ugatott,a szomszédunk pedig kiabált. Mindegy ez lényegtelen. Viszont most hiába jártunk injekciókra, hiába kap fájdalomcsillapítót (a doki szerint gyulladás van a vérében, de szerinte makk egészséges a kutya, a röntgenen a csontjait is alig lehetett kivenni, olyan szar felvétele van). Az állapotának már lassan egy hete, és végre elfogadja az ételt (kizárólag a melegített húskonzervet), borzalmasan vékony, és ha a leggyengédebben is érünk hozzá, felsír. Sőt a legapróbb saját mozdulatánál is őrült sikításba kezd, és sírva elkezd körözni a szobában. Apám el szeretné altatni, mert ő sem bírja nézni, és azt sem akarja hogy szenvedjen, de én ezt nem akarom. 10 éves nagytestű kutyusról van szó. Nem tudom megtenni, ahogy belenézek a szemébe, ahogy csapkodja a farkát (mert egyedül az a mozdulat nem fáj neki) és várja hogy megsimogassam a nóziját. De borzalmasan sokat szenved, más orvoshoz nem tudunk menni, a gyógyszerek szart sem érnek. Van remény? Vagy adjam fel? Vagy még érdemes küzdeni érte? Annyira fáj őt így látni, de nem tudom elhinni, hogy egyik héten még életvidám, a másikon már így van.