A kutyám azért féltékeny és "makacs", mert így neveltem vagy mert ilyen a természete?

Két kutyám van. A nagyobbat fogadtam örökbe először, ő akkor 10 hónapos volt (előző gazdija meghalt, aztán először az apukájától lett elszakítva, majd az anyukájától is). Sok időt töltöttem vele, de gyakran félrevonult, megvoltak a pillanatai, amikor egyedül akart lenni és ezt tiszteletben tartottam, nem akartam túlzottan rámászni sem és idővel a kutyám fel is oldódott.

Javasolták a menhelyen, hogy majd fogadjak be egy másik kutyust mellé, mert a kutyám hozzá volt szokva, hogy vannak más kutyák mellette. Szóval egy kicsivel később így fogadtam be egy 2 hónapos kutyust.

Őt sokat babusgattam, együtt aludtunk amikor még nagyon pici volt, sokat vittem ölben, sokat szeretgettem, és sokat játszottam vele, mert nagyon tele volt energiával, de azért a nagyobbik kutyával is sokat törődtem, de ő meg bár feloldódott, nem mindig akarta, hogy rajta csüngjek, a többi embertől meg még mindig félt, ráadásul hiába hívtam játszani, nem érdekelte, a kicsivel eljátszott, vele se mindig, de a labda, az apportozás hidegen hagyta.

Azóta elteltek az évek.

Most a nagy olyan, hogy odamegy az emberekhez, nem ugrik el, ha megsimogatják, odajön hozzám, kéri a simit, emellett nagyon sok mindent megtanult, megy neki a helyben maradás, ül, fekszik, pitizz, forogj, pacsi, stb. Mondjuk játék most sem érdekli. Van egy csomó játéka, de hozzájuk sem nyúl, az iskolában az apportozásra 0 pontot kaptunk a vizsgán, mert én ugrabugráltam előtte a játékkal ő meg döbbenten nézett engem, ahogy mindig.

A kicsi nagyon féltékeny. Ha megsimogatják a nagyobbik kutyát, ő rohan és lökdösi őt el és bújik az emberhez, hogy őt simogassák. Ha én simogatom a nagyot, ugyanúgy ellökdösi őt és bújik hozzám. Ha rászólok és a nagyot simogatom tovább, vagy csak nem fér oda hozzám, elkezd síró hangot kiadni. Emellett makacs a tanulást illetően. A behívás megy, a láb melletti séta is, sőt, ha nem lenne póráz rajta, el se mozdulna mellőlem. Az ült megtanulta, de hiába a sok iskolában töltött idő és az otthoni gyakorlás, nem marad helyben, nem ad pacsit, nem fekszik le, nem csinál ilyeneket.

Nem tudom, hogy ez azért van, mert sokat babusgattam kölyökkorában vagy csak ilyen a természete.

Még azt szeretném mondani, hogy mind a kettőt nagyon szeretem és szerencsés vagyok, hogy az életembe kerültek.