Egy tulok vagy szarvasmarha az ókorban hány évig élhetett, ha nem vágták le? Hány éves korig számított fiatal marhának?

Jeremy McInerney professzor jelenleg a Pennsylvaniai Egyetem Ókortörténeti Tanszékének oktatója, az Athénban található Amerikai Ókortudományi Iskola tagja; főbb kutatási területei közé az ókori görög történelmen

belül a historiográfia, az epigráfia, a nemek, illetve az etnikumok története

tartoznak. Legújabb, 2010-ben, a Princeton University Press gondozásában megjelent könyve a ’The Cattle of the Sun: Cows and Culture in the

World of the Ancient Greeks’ címet viseli.

Művében McInerney a szarvasmarháknak az ókori görög gazdaságban, a

közösségi életben, a kultúrában és a mitológiában betöltött szerepét veszi vizsgálat alá. Különválasztja az állatokkal kapcsolatos mitikus képzeteket és szertartásokat (pl. a százökör-áldozat bemutatást) a marhatartás és -kereskedelem

gyakorlati életben jelen lévő problémáitól, ugyanakkor hangsúlyt helyez a két

terület között kimutatható kapcsolat létére is. A szerző a források igen széles

skáláját vonultatja fel (mind szöveges, mind régészeti forrásokat), feltárva

annak okait, miért és hogyan tettek szert a szarvasmarhák arra a szerepre,

melynek következtében a görög gondolkodás és szokások egyik központi elemévé váltak. Emellett McInerney ábrázolja azt is, milyen funkciót töltött be a

görögöknél a szarvasmarha szimbolikája a gazdasági viszonyok és a szociális

szerkezet kialakulása-kialakítása során. Többek között rámutat arra, hogyan

járult hozzá a szarvasmarhatartás a szentélyek gazdasági erejének növekedéséhez egy pénzközpontú piacgazdaság kialakulása következtében, illetve azt

vizsgálja, hogy cserealapként, az isteneknek való felajánlásként és a közös

elfogyasztás révén ezek az állatok hogyan váltak meghatározóvá a görög társadalomszerkezet sajátosságainak létrejöttekor.

Az első fejezetben McInerney néhány ókori szerző (pl. Homérosz,

Arisztotelész, Empedoklész) húsfogyasztásról alkotott álláspontját hasonlítja össze, majd felvezeti a könyv egyik központi gondolatát, ami a szarvasmarháknak a görög vallási életben betöltött helyét egyfajta médium-funkcióként írja le. A pásztorkodás jelentőségének kiemelésével arra mutat rá,

hogy az e területen bekövetkezett (pozitív irányba mutató) változások maga

ÓKOR

az emberi kultúra és társadalom fejlődéséhez járultak hozzá, így az ezekben

végbement folyamatok is jobban megérthetők az állattartás e formájának

vizsgálatán keresztül. A szarvasmarhára, mint a társadalomban és kultúrában jelen lévő formáló erőre az Edward Evans-Pritchardtól vett „bovine

idiom” kifejezést használja, s a további fejezetekben e jelenség érvényesülésének különböző helyeit és módjait tárgyalja a szerző.

A második fejezetben McInerney a nagytestű állatok (pl. a bölény) szerepét vizsgálja a történelmi idők előtt élt ember életében, az öntudat kialakulásának szempontjából. Felhívja a figyelmet arra, mennyire mélyen

találhatók a görögök gondolkodásában, szimbólumrendszerében, képzeletvilágában azok a szarvasmarhákkal kapcsolatos minták, melyek – többek

között – a képzőművészetben, a mítoszokban, vagy akár egyes társadalmi

intézményekben (pl. a házasságban) újra és újra felbukkantak (azonban inti

az olvasót attól, hogy e jelenséget a görög kultúra kizárólagos gyökerének

tartsa.) A szerző ezután rámutat, hogy a görögök szarvasmarhákkal való

kapcsolata az idők során a társadalom egyik meghatározó jelensége maradt,

még akkor is, amikor arra a nomád vagy pásztorkodó életforma már nem

volt elsődlegesen jellemző – a hellén társadalomra így a „szarvasmarhakultusz” kifejezés használatát tartja mérvadónak .

A harmadik fejezetben McInerney a bronzkort tekinti át a szarvasmarha-kultusz szempontjából, a krétai palotagazdaságot vizsgálva a mükénéiek érkezése

előtti és utáni időben. Megállapítást tesz arról, hogy a tenyésztés felügyelete,

a marhák elosztása (igaerőként vagy az áldozat számára) a palotagazdaságok

anyagi és spirituális erejét növelték. A fejezet második részében a bika szimbolikus jelentőségével foglalkozik – említi pl. a ’bika’ és a ’király’ karakterének

összekapcsolását a közel-keleti kultúrákban (pl. a Gilgames-eposzban).

A negyedik és ötödik fejezetben – Homérosz és Hésziodosz műveire támaszkodva – a szerző feltárja a szarvasmarhák (folytatólagosan jelen lévő) kulturális

súlyának irodalmi és mitológiai bizonyítékait. Értekezik az állatok és a hozzájuk kötődő munkák (pl. szántás) viszonyáról az eposzokban; a szarvasmarhaáldozatoknak a homéroszi hősök szempontjából vett jelentőségét szintén említi.

McInerney összeveti Odüsszeusz és Héraklész marhatolvajként való fellépését,

illetve az istenek tehénhez vagy bikához történő hasonlítását is.

A hatodik fejezetben a szerző a szarvasmarháknak a görög pantheon kialakulásában betöltött szerepéről értekezik; vizsgálat alá veszi továbbá a főbb

istenek (Zeusz, Héra, Poszeidón) ezen állatokkal való összekapcsolását is.

McInerney megállapítja, hogy az általa vizsgált művekben szereplő történetek

többségében az istenekkel kapcsolatos interakciók – legyen szó akár két isten,

akár emberek és istenek közötti kapcsolatról – a szarvasmarhákon keresztül

következnek be (pl. a marhatolvajláson vagy a százökör-áldozaton keresztül),

ami az állatoknak a görög képzeletvilágban elfoglalt központi helyére utal.

A hetedik és a nyolcadik fejezetben a szerző azt vizsgálja, hogyan váltak

az egyes szentélyek (függetlenül attól, hogy a poliszon belül vagy azon kívül

helyezkedtek el) a pásztorkodás, az áldozatbemutatás és a közös ünnepségek

színterévé, illetve a szarvasmarha-tenyésztés és -kereskedelem központjaivá.

Szó esik továbbá arról, hogyan alakultak át a főbb szentélyek a városállam

fontos ellenpólusaivá, valamint arról, ezen intézmények hogyan tudták megszerezni az áldozatbemutatáshoz szükséges szarvasmarhákat abban az időben, mikor a hatalmas csordák (értékként való) tartása már a múlté volt.

A kilencedik fejezetben McInerney a szentélyeknek a törvényhozás fejlődésében betöltött szerepét vizsgálja (pl. ezen intézményeknek a földbirtokperekbe való beavatkozását illetően), a befolyásuk által létrejött törvényeket pedig „szent törvényeknek” nevezi, kiemelve ezek szabályozó szerepét

az egyes szentélyek között, illetve a társadalmon belül is. (Az előírások e

fajtájához sorolja pl. a különféle tabuk felállítását, vagy a vallási rítusokkal

kapcsolatos cselekedetek meghatározásait is.)

A tizedik fejezetben McInerney visszatér a szarvasmarhák vallási és kulturális életben betöltött szerepének vizsgálatához. Rámutat, hogy a görögök

már a bronzkorban egy olyan tradíció örökösei – és a későbbiekben folytatói – voltak, ahol a marha egyrészt vagyontárgyat jelentett: például az érméken megjelent a szarvasmarha-ábrázolás, miután az állatok értékmérőként

történő alkalmazását a pénzhasználat váltotta fel. Másrészt rendelkezett egy

ettől sokkal mélyebb, szimbolikus szereppel is a hellén kultúra és vallás területén: ezek az állatok számos műalkotás témái, illetve összekötő szerepet

játszanak az emberek és istenek között.

A tizenegyedik fejezetben a tárgyalt tézisek összefoglalása történik meg;

a szerző mégegyszer hangsúlyozza a pásztorkodás társadalomformáló erejét és annak hosszútávú hatását a görög társadalomra (utóbbira a „kulturális

DNS” kifejezést használja).

A könyv igen fontos jellemzője a szemléletesség. McInerney számos fotót használ mondanivalójának illusztrálásához, nézeteit pedig szinte minden

alkalommal más szarvasmarha-tartó népcsoportoktól (pl. dél-afrikai közösségektől) vett példákkal világítja meg.