A halaknál mit jelent a pipálás?

https://www.youtube.com/watch?v=Fcm0Y8DdWQQ

Nincs elég oxigén a vízben ezért a víz fölül szereznek. Hogy ezt hogy csinálják tüdő hiányában, azt nem tudom.

1.1.1 Kisegítő légzési módok

Bőrlégzés: az egyik legismertebb és legfontosabb kisegítő légzési mód. A bőrlégzésnek az az alapja, hogy a halak kültakarója (bőre) vérerekkel dúsan behálózott. Így a kültakarón keresztül diffúz úton bekerült oxigén a keringés rendszerébe tud jutni.

A bőrlégzés fejlettsége alapján a halakat három csoportra oszthatjuk:

• oxigénszegény viszonyokhoz alkalmazkodott halak (pl. ponty, kárász, angolna) bőrlégzése a legfejlettebb. Ezeknél a halaknál a bőr az oxigénigény 17-22%-át biztosítja, de ez szükség esetén 80%-ra is emelkedhet,

• a kecsege, süllő bőrlégzése kevésbé fejlett, mert az oxigénszükségletének csak 9-12%-át tudja bőrlégzés révén fedezni,

• a hegyi patakok oxigénben dús vizében élő halak bőrlégzése nem számottevő, a bőrön keresztül felvett oxigén mennyisége a szükségletüknek csupán 3-9,5%-át fedezi.

A bőrlégzés egyik és legjobban ismert szerepe abban nyilvánul meg, ha a hal valamilyen oknál fogva hosszabb-rövidebb ideig kikerül az életteréből, akkor a bőrlégzés fejlettségétől és a hőmérséklettől függően, egy darabig életben marad, nem pusztul el oxigénhiány következtében.

A bőrlégzésnek még nagyobb jelentősége van az ikrából kikelt néhány napos hallárva életében. Ekkor a kopoltyú még nincs teljesen kifejlődve, a száj- és a kopoltyúnyílások zártak, tehát kopoltyún keresztül nem tud lélegezni. Ebben a korban a fiatal lárva az oxigénszükségletét teljes egészében a még igen vékony, kifejletlen kültakaróján keresztül fedezi.

A pipálás elsősorban a pontyféléknél ismert kisegítő légzési mód. Melegebb nyári hajnalokon oxigénhiány léphet fel, főleg álló jellegű sekélyebb vizekben. Ilyenkor a halak kisebb-nagyobb csapatokban a víz felszínére jönnek, a szájukat félig a vízfelszín fölé dugják és a vízfelszín oxigénben aránylag gazdagabb, néhány mm-es rétegét levegővel keverve igyekszenek hasznosítani. Szerencsés esetben a halállomány a pipálás révén át tudja vészelni a néhány órás kritikus időszakot.

A pipálás nem tévesztendő össze a planktonozással (táplálkozásnak az a módja, amikor a hal a vízben lebegő élő szervezeteket szűri ki). Pipáláskor a hal bágyadt, fáradt, a környezeti ingerekre nem reagál, így azok akár kézzel is megfoghatók. A planktonozó halakat viszont ha megriasztjuk, akkor a csoport szétrebben, kis ideig mélyebbre menekülnek, majd rövid idő elteltével ismét a felszínre jönnek planktonozni.

A nyílt úszóhólyagú halak az oxigénszükségletük igen kis hányadát az úszóhólyagban tárolt levegőből képesek fedezni.

Hazai halaink közül egyedül a réti csíknál fordul elő az un. béllégzés. Ez az oxigénszegény környezetben élő hal időnkét a víz felszínére jön, egy adag levegőt „beharap” és a bélcsatornájába préseli. A levegő szabad oxigénje ennél a légzési módnál a bélnyálkahártyán keresztül szívódik fel.

Érdekességként még megemlíthető a labirintkopoltyús légzés, mely trópusi mocsarakban élő halaknál ismert légzési mód. A kopoltyú fölött van egy labirintusra emlékeztető dús érhálózatú szerv, melyet időnként levegővel megtölt a hal. A levegő oxigénje a labirintus-szerv nyálkahártyáján keresztül jut a szervezetbe.