Hogyan lehet átvészelni az első házikedvenc elhalálozását?

3 éves korom óta van meg a cicám, aki szerencsére még most is él, de anyukám tegnap (igen, pont szenteste) a kendőzetlen igazságot tolta a képembe- igen, egy 21 éves lánnyal már nem finomkodik az ember-, hogy ez valószínűleg már nem tart sokáig.

Imádom a macskám, végigkísérte az egész gyerekkorom, tinikorom összes bánatát és örömét, vele aludtam minden egyes éjszaka, mikor hazajöttem a suliból, a lépcső tetején dorombolva várt, míg mikor nem voltam itthon, a szobámba se lépett. Szomorú vagy sem, a cicámhoz állok legközelebb a családban.

Most külföldön tanulok, havonta egy hétvégére jövök haza, és most attól félek, hogy mivel ilyen ritkán látom, az lesz a vége, hogy egyszer csak anyukám ír Facebookon, hogy "izé, meghalt a macskád. ja, amúgy mizu a vizsgákkal?". És nem leszek ott szegénykének az utolsó napjaiban. Tudom, hogy macskához képest azért elég szép kort ért el a maga 18-9 évével már most is, de amikor arra gondolok, hogy bekövetkezik az elkerülhetetlen, máris úgy nekiállok bőgni, mintha már meg is történt volna, majdnem, mint mikor a nagyim meghalt.

Lehet, hogy kicsit túlzás ez a fajta ragaszkodás hozzá, de mégiscsak ő volt az az egyetlen élőlény az egész családban, aki tényleg mindig itt volt nekem.

Mégis, mit lehet tenni, hogy ne féljek ennyire elveszíteni őt, és ha végül megtörténik (főleg ha úgy, hogy még itt se vagyok, el se búcsúzhatok tőle), akkor hogyan lehet ezen túllépni?

Előre is köszönöm a válaszokat.