4 hónapja lesz, hogy meghalt a kutyánk, normális még ez az érzés?

3 éve már, de még most is hihetetlen, hogy meghalt a 6,5 éves cirmos cicánk agydaganatban. :(

Lett azóta egy új cicánk, aki 2,5 éves, de egy teljesen más egyéniség, sokkal bújosabb, sokkal kevésbé antiszociális, abszolút nem egy introvertált kis lény ő. Imád engem, én is őt, hozzám bújik a legtöbbet, de pl: anyukám nem szerette meg annyira, mint az előző, zsémbes kandúrunkat, aki imádta, ha fotóztuk, a mostani egyszerűen gyűlöli a kamerát. :D

Sosem fogjuk elfelejteni a cirmost, ő volt húgommal az első cicánk. Apukám se felejtette el soha az ő első cicáját, sokat mesélt róla nekünk, ő egy nőstény volt és később az ő fia élt náluk.

Ők is beleírják magukat a történetünkbe, teljesen normális, ha sosem felejtjük el őket.

Az az érzés, hogy a régi cicánk hazavárjon, még mindig könnyet csal a szemembe. Imádott a kinti lépcsőnkön hesszelni. A mostani cicánk a kinti ablakpárkányon szokott. Néha azt kívánom, bárcsak ott találnám a lépcsőn megint. És már megint sírok. Sosem felejtem el. :')