Mi a véleményetek a történetemről?

Rohanok. Az utcai lámpák a korai sötétedés miatt már égnek. A környéken már csak egy-két a kutyáját sétáltató ember akad. Vajon ők is tudják, hogy figyelnek minket? Hogy az egész világ az észrevehetetlen harmadik szemekkel, a kamerákkal van behálózva? Amikor először hallottam erről azt hittem, ez is csak azon fikciók egyike, amelyekkel a gyerekek elalvás előtt ijesztgetik a másikat. Tévedtem. Erre is csak akkor jöttem rá, amikor saját magam tapasztaltam meg, hogy a szabadság is csak egy koholmány, amivel az emberek a remény utolsó szikráját éltetik. 7 hónapja történt, hogy az utcán kiraboltak. A cselekmény a szokásos módon történt: gyomorszájon vágtak, én elterültem a földön, kivették a tárcámat a zsebemből, még egyszer belém rúgtak a biztonság kedvéért és elrohantak. Pár napra rá a rendőrségen feljelentést tettem a titokzatos imposztoraim ellen. A nő, akinél vádat emeltem, egy sötét szobába vezetett és ott tudakozódott a pontos címről, ahol az eset történt. Én persze mindenről beszámoltam, reménykedve abban, hogy visszakapom a tárcámat és a benne levő értékeket. Pár perccel később már egy óriási monitoron keresztül láttam azt, ahogy nyugodtan sétálok. Minden meg volt örökítve. Amíg a képkockákat bámultam végig pergett előttem minden, az egészen eddigi életem. Vajon azt is láthatták, amikor megszülettem? Ahogy az első lépéseimet tettem? A hisztimet azért a szép kis táskáért? Az első csókomat? Mindent? Ekkor döbbentem rá arra, hogy a legnagyobb kincs, amit a magántulajdonomnak hittem, az emlékeim, sem csak az enyémek. És milyen joga van itt bármilyen fölöttem állószemélynek, akár Magyarországon, akár az egész Földön, megfosztani engem a magánszférámtól? Ez óta az incidens óta, akár hova megyek, akár mit csinálok, megjátszom magam. A lépéseim, a mozdulataim, sőt a legkisebb arcmimikám sem az enyém többé. És én ezt már nem bírom. Az orvosok üldözési mániára gyanakodtak nálam, de ezt is csak azért találták ki, mert tudták, hogy én tudok valamit, amit ők nem. Az első kísérlet után kerültem a városunkban lévő diliházba. Az emberek lekezeltek és azt hitték, hogy az is csak valami beképzelt probléma, amit a többieknél tapasztaltak. Különböző tablettákat kellett szednem, miközben olyanokat hadováltak nekem, hogy „Engedjem szabadjára a bennem rejlő démonokat”. Persze ez is csak arra volt jó, hogy a gyógyszerek még ütősebbek legyenek. Többször próbáltam bent is megölni magam, mind sikertelen. Az esetek után még több tablettát és még több halandzsát kaptam. 1 teljes hónap esett ki. Muszáj volt valahogy elmennem. Valahogy megszöknöm.

Rohanok. A sötétben a dolgok összefolynak előttem, de így is tudom, hogy jó irányba tartok. Éles dudálás töri meg az addig fennállt csendet. Ez az én vonatom. Mielőtt a sínekhez érek, még egyszer rápillantok a csuklómon lifegő karszalagra. Most vagy soha. A vonat fényei szépen megtöltik a teret élettel. Érzem, ahogy a lábammal elrugaszkodok a talajtól. A sínekre zuhanok. Mindeközben lepereg előttem az életem. Az élet, amelyre senki se vágyik. Az élet, amit mindenki kap. Nem kellett egy reality show főszereplőjenek lennem, sőt még celebnek se, ahhoz, hogy minden lépésemet nyomon követhessék. És azt hiszem ez az a bizonyos nagybetűs VALÓSÁG.