Ha írhatnál egy könyvet mi lenne a címe? :D

Kedves 82%-os!

Te megsértődtél pedig nem kellene,elég lett volna annyit válaszolni,hogy az én könyvemet még nem adták ki,de ettől még büszke vagyok rá.A tartalma pedig valóban megkérdőjelezhető mert te magad is úgy gondolod,hogy nem elég jó a kiadáshoz.

Én csak meglepődtem azon,hogy mennyien próbálkoznak az írással és megkérdeztem,hogy van-e olyan ember is a válaszolók között akinek már kiadtak valamilyét.

Mikor válik valaki íróvá?Bárki írónak minősül aki próbálkozik az írással?

Off

Nem sértődtem meg. Mármint tényleg nem. Egyszerűen csak nem értem, miért írtad az első kommentedet. Nyilván te is olvastál már rettenetes könyveket, talán olyanokat is, amiket végig sem tudtál olvasni. Bátran állíthatom, hogy ezeknél vannak olyan könyvek, amelyek, bár csak valaki 'könyvek' elnevezésű mappájában vannak, sokkal jobbak. A rettenetes könyvek szerzőinek nyilván más az értékrendjük, amit én a kezembe se tudok venni, az neki tetszik, amit pedig én olvasok szívesen, azt ők nem szeretnék. Ez változó.

Szerintem (ez az én álláspontom, és egyáltalán nem ellenséges hangvételűnek szánom) ha valaki ír egy könyvet, ami olvasható (azaz nem tőmondatokból álló, rettenetes helyesírású, mondta Edit, mondta Géza, mondta Erika párbeszédekből álló mű, az már teljesítmény. És ha valaki befejez egy ilyen könyvet, nem számít, hogy milyen történettel, de olvasható helyesírással, akkor ő már író. A saját szemében, a családja szemében. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy írt már könyvet, és szerintem azok, akik 300 valamennyi oldalon át megbirkóznak a könyv által útjaikba sodort nehézségekkel, büszkék lehetnek magukra, és arra, hogy már írtak egy regényt. Ezáltal válik valaki íróvá, nem akkor, ha megjelenik a könyved.

(Ez most egy kicsit ellenséges hanghordozásban:) De miért kötsz bele abba, amit kommentelek? Reagáltam a többi hozzászólásra, köztük a tiédre (lényegében a tiédre), és kérlek, ne szabd meg, hogy mit válaszoljak.

Tudom, ez olyan nyafogós, tipikus GYK-vitának tűnhet, de nem akarok ellenségeskedni, csak nem értettem az álláspontodat. Miért számít az, ha valamelyik írónak még nem jelent meg könyve? Erre van elnevezés, amatőr író. Én nem az a típus vagyok, aki egy kis kritikán felkapja a vizet, és háborút sem akarok kirobbantani. Hiba volt neked címezni a hozzászólásomat, mivel így személyes támadásnak vehetted, amit egyáltalán nem akartam.

On

Írok is. :D

De a címét még nem találtam ki, azt majd a végén. Most még azt se tudom teljesen, hogy miről fog szólni, de amint leülök a számítógép elé, alig bírom abbahagyni az írást. Szerintem életem összes hülyeségét humoros formában fogom belezúdítani, úgy, hogy közben szóljon is valamiről. A fejezeteknek is mindig csak akkor adok címet, ha már teljesen befejeztem őket, mert előre még azt se tudom, hogy mi fog bennük történni. xD De terveim szerint valami misztikus, természetfeletti marhaság lesz, ahol egy lány valami teljesen különböző világba téved, háborúkba keveredik, stb. Ezek alapján fogalmam sincs a címéről, de valamit mindig sikerül kiagyalnom. :D

Kedves 82%-os!

Nem vagyok az a háborúzos fajta főleg nem nyomós ok nélkül.Inkább elnézést kérek ha megbántottalak,de őszintén szólva én mindig azt hittem,hogy aki írásra adja a fejét abban legalább a szándék megvan,hogy egyszer valamit kiadasson.Az írás túlságosan időigényes dolog ahhoz,hogy ez ember meg se próbáljon kihozni belőle valamit.Nem elsősorban pénzre gondolok hanem valamilyen elismerésre,kompenzációra a ráfordított időért cserébe.Az unaloműzésen túl kell,hogy valamilyen cél hajtson,de lehet,hogy tévedek és sokan tényleg csak önmaguknak akarnak bizonyítani.

Az én visszatérő problémám,hogy kevesebbet kellene használnom a "hogy" szócskát.

Nem tudok befejezni valamit,hogy aztán megállapítsam ez nem elég jó,amíg valami nem elég jó addig nincs készen.

Ludmilla történe

Azért ez lenne a címe,mert volt egy Ludmilla nevű nyulam,aki elhunyt.Viszont ennek érdekes története van.

(Vulpes „Scepticus” Optimus Prætor (Baksai-Róka Béla) megbízásából)

Nemcsak „írhatnék”, de ÍROK IS egy total-full-maximum-overdrive fantasztikusan tökös, hippper-szuppper-órrriás-nagy könyvet, amelynek címe peniglen:

„Az Új Noé bárkái avagy Menekvés — másként”

Alcíme is van, éspedig:

Az Utópia művészete Reális utópia álmokról gondolkodóknak — Gondolkodó álmodóknak

Az emberi faj túlélési lehetőségének lenyűgöző tablója

És ez lesz az egyik legfontosabb könyv az emberi történelem hajnala óta!

Édesanyám emlékének ajánlom és írom, aki nagyon szerette volna kezébe fogni ezt a könyvet, de már több mint egy éve eltávozott a nem ismert tartományba, ahonnan nem tért meg utazó…

A regény vezér-motívum idézetei (alapmottói) ezek:

„A cél nagyon messze van, nem érheted el soha, de ha az Isten eljön érted, menet közben kell, hogy találjon.” — róvásírásos felirat egy erdélyi templom falán

„A célt nem mindig azért tűzik ki, hogy elérjük; olykor csak irányt mutat: tájékozódási pont.” — Joseph Joubert

„Nincs visszaút, vagy az Univerzumot választjuk, vagy semmit.” — Herbert George Wells

„Az ember számára nincs pihenés, és nincs vég, folytatnia kell hódítást hódítás után. És amikor meghódította az űr minden mélységét, és az idő összes rejtélyét, akkor is csak a kezdetnél tart majd.” — H. G. Wells

„Aki nem készül a jövőre, arra ítéltetik, hogy elveszítse azt.” — Vulpes „Scepticus” Optimus Prætor (Baksai-Róka Béla)

„Ha már nem tudod megváltoztatni a világot, hát gyűjts magad köré társakat, jelöljetek ki utakat, és fedezzetek fel más világokat!...” — V. „S”. O. P.

A könyvet jelenleg két részesre tervezem. (A kötet legalább 1 000 oldalas lesz…)

Ami eddig nagyjából már készen van:

- a „Szociológiai” előszó, aztán

- az Olvasót FelSOULító Előhang, valamint

- az Invokáció és Ajánlás, és

- már az első rész első fejezete is befejezés előtt áll.

A folyamat tehát beindult! A munka dandárja azonban még csak most jön...

Kedves Kérdező!

Bizony, kettős érzülettel olvastam reagálásodat; egyrészt ugye, hájjal kenegetted a májamat, másfelől viszont PLAGIZÁLÁST sem tartottál kizártnak részemről!… Az utóbbi viszont szíven ütött! Persze, magam is ismerem az „alaptézist”, miszerint: minden eredeti ötlet mögött egy még fel nem fedezett másolás húzódik meg… — vagy valami hasonlóan hangzik az iménti (valóban nem saját szülésű) röffenet, amire utalok. De ha ALAPOSAN elolvastad 26-os számú kommentemet, akkor LÁTNOD KELLETT, hogy az idézőjelek közé tett idézetek mögött MINDIG ODAÍRTAM az idézet „atyjának” a nevét is (ahol például én voltam a szerző, ott a: Vulpes „Scepticus” Optimus Prætor (Baksai-Róka Béla) összetett név-változatot* olvashattad...). Csak egyetlen mondatrészletben van olyan — az Édesanyám elvesztésére utaló, igen csekélyke — „betoldás”, amelynek eredetére nem tettem itt utalást, merthogy kultúremberek között, illetve azok között, akik valaha is beültek már Shakespeare Hamlet-jére, olyannyira közismert, hogy felesleges tudálékoskodás lett volna a részemről az eredetre való hivatkozás… De, mert igaz ugyan, hogy visszafogottan, ám mégiscsak kilátásba helyeztél egy „plágium-vádat” ellenem, ezért most AZT IS tisztázom.

Tehát: a szóbanforgó — az eredet közlésének mellőzésével leírt — mondatrészlet így hangzik: „a nem ismert tartományba, ahonnan nem tért meg utazó”. (Megjegyzések: 1. mármint Édesanyám távozott el oda; 2. az idézet-részlet Arany János fordítása alapján olvasható, és a Hamlet III. felv. 1. színben hangzik el; 3. az Arany János fordításban csak „tartomány” szerepel.)

* Vulpes „Scepticus” Optimus Prætor — ú.n. beszédes rejtek-név: a „vulpes” annyit tesz: róka (ugyanis a Baksai-Róka Béla név mögött is én rejlek…, a név családnév-összetevőjének második fele utalás a születésem szerinti, eredeti [apai ágú] családnevemre, a Baksai családnév-összetevő pedig Édesanyám családneve [ez a formula egyébiránt még nem hivatalos — egyfajta művésznév]); a „»scepticus«” kicsit csalóka, mert egyrészt önmagát magyarázza, ám, mivel idézőjelek között van, ezért valójában úgy értelmezendő, hogy optimistán szkeptikus — tehát realista vagyok; az „optimus” kifejezés több jelentéssel bír, én leginkább a: legjobb, ragyogó, nemes gondolkodású értelmezésben használom.

Mivel jegyzeted okán van egy kevéske, sértett hiúságérzetem — merthogy KIFEJEZETTEN BÜSZKE VAGYOK ARRA, miszerint: KIVÉTELESEN EGYÉNI látásmóddal és TERMÉKENY alkotókészséggel áldott (vagy vert) meg a sors —, ezért beiktatok ide két részletet a készülő könyvem első részének első fejezetéből.

Íme az első részlet:

A Mindenség káprázata

Ha majd egyszer Te is állsz szikrázón tiszta, rejtek-sötét éjszakában szabad ég alatt

— távol a fénnyel hivalgó, füstgomolyos várostól —, és feláruló lélekkel pillantasz a káprázatos mennyboltozatra fel — csak, hogy elvágyó képzeleted repítsen a Fenséges Végtelen térségein át, s MERT ISMERNED KELL A Mindenható számolatlan, tünékeny valóság-csodáit —, hát merülj el gondolatban a messze-mélyűr csillagvajúdó gázködjeiben s már látod is, amint idegen-másik világok titok-rejtelmes bolygó-gyermekei vonulnak el sorra napjaik ellenfényében előtted;

s ha majd ekkor kaleidoszkópban kevert színekkel pompázó egyikükhöz az értelem remény-remegésével közelítvén felsejlik benned is, hogy ott — nehéz metánfelhők alatt — a zabolátlan őskáosz szabdalta felszínbe ékelt, forrva-bugyborékos tengeröblök mélyén milliomnyi évtől fogva készül lappangón az ÉLET — hogy majdan szétáradhasson rajt’ —,

hát ne feledd, mily’ sérülékeny szálak egymásba fonódásán is múlik mindez;

mert ha tovább hatolsz a gyémánttal szórt távol-tér fekete-bársony szövetén, tovább a Hattyú-csillagkép legendás űr-szegletébe, ahol is az iszonytató Cygnus X-1 infernó tárja fel lenyűgöző rettenetét előtted, akkor ott a tapasztalás felkorbácsolta érzetek eufóriájától eltelve tanúja leszel, amiképp’ e láthatatlan-fekete szingularitásba görbedt csillagszörny-pöttöm, midőn korszakokkal elébb a saját bolygó-füzérén viruló civilizációt szupernóva-végítéletben őrjöngő Nemezisként semmisíté meg, most egy gigászin tobzódó örvénylésben falja fel fénygömb-óriás társát közönyösen;

ám ez az önmagába zárult energia-mælstrom — e felfoghatatlan stella incognita —, egyszer még szolgálhat tán szülőplanétájukat mindörökre elhagyó űrvándorokat,

mikoron ők azt egy lelkesítőn-fájdalmas, Új Exodus állomásaként okosan, óvatosan megközelítvén, ravaszul megcsapolják majd, hogy azután az űr méhében megbúvó Új Ígéretföldje-bolygó iránt kutatva vezessék tovább tér-óceánt hasító hajóikat;

és ha amint Te is nem fáradva, nem pihenve — a végső válaszhoz új meg új célt keresve — rendre magad mögött hagyod majd a fényéveknek ezer meg ezreit,

s A Teremtő eme véghetetlen űrbe sajtolt kéznyomai közt

— a gondolat eme határ nem szabta sebességével tovasuhanva —

végre is már túljutsz a Tejútrendszer legkülső tartományain,

túl a ritkásan derengő galaktikus halo különc rendbe ömlesztett gömbhalmazainak fénylabdáin is, hogy egy még távolibb cél: az M31 – Andromeda testvér-galaxisának halovány köd-korongja felé vedd útadat, s akkor egy pillanásnyit megtorpanva visszatekintesz a kar-spirálok szivárványszín, ölelő íveire, s az elmondhatatlantól gyönyörűség-félelem-zokogásban kitörve hirtelen a magány ragadja meg fémmarokkal szívedet — MERT NEM TALÁLOD a messze hagyott Földanyát —,

Te is rádöbbensz:

A Mindenség egy mély sóhaj az Idő tükrén,

és Isten célja, hogy társra lelj benne!

És most a második részlet — ez egy kissé hosszabb lesz…:

Most tehát már sejted, mit is érzett „T.”, miközben az elhagyatott országúton vitték előre léptei a mámorító éjben. Jelenlegi életében talán túl volt már századik reinkarnációján is — nem tudhatod, és ő sem szerezhetett erről semmiféle bizonyosságot, mindössze csak voltak időnként (szó mi szó) romantikus álmodozásai, elmúlt korok híres-hírhedettségeiről. Arról sem volt semmi tudomása, hogy az emberlét és A Nagy Alkotó között, találhatóak még más —az emberénél kiváltságosabb — létformák is. Ő viszont legelső életre-teremtésekor is emberként lépett Az Örökkévaló nagy színpadára, és valamilyen kifürkészhetetlen okból mindannyiszor ugyanezen a bolygón, és minden megtestesülésében ismét-meg-ismét emberként született újjá, talán, mert az emberlét — A Nagy Életrelehelő szándéka szerint — az egyik leghúzósabb „vizsgapálya” az olykor csak korszakonként megelevenített lelkek számára, s noha „T.” az e pályán történő „futásai” alatt mindeddig nem cselekedett oly’ végletesen romboló dolgot, amelynek következtében aztán legközelebb már az emberi létforma szintje alatt kellett volna inkarnálódnia, mégis, a folyvást hibát-hibára halmozók tömegeihez hasonlóan, minduntalan hasonló — leküzdendő — hiányosságokkal kellett következő életeinek nekifutnia, aminek velejárójaként vagy a türelem és megfontoltság (bölcsesség), vagy a tehetség és ambíció, netán a társadalmi státus, vagy a küzdeni tudás, esetleg a helyzetfelismerő és döntésképesség, vagy az emberi kapcsolatteremtő készség, illetve ezek valamely kombinációi, voltak gyenge pontjai.

Mindezek miatt, valamint az ösztönző tudás híján, eddigi életeiben máig nem volt képes önerőből elegendő lendületet venni ahhoz, hogy kimagaslót hozzon létre, hogy — jó karmája folytán önmaga fölé emelkedve — nagyívű sorsot biztosított volna maga számára, mely által a rákövetkező újjászületésében már kedvezőbb alap állt volna rendelkezésére, s így fokról-fokra tovább emelkedve, méltóvá válhatott volna egy felsőbb létformában való megtestesülésre.

Noha néhányszor már belement a szellemi játékba, igazában mégsem szerette hinni, hogy mindez valóban így is történt vele. Nem tudta felfogni és megemészteni a teljes egészet irányító Legfennsőbb Lény létezésének és magasabb szándékának misztériumát. Túlságosan is felszabadult gondolkodású, magabiztos én-tudattal rendelkező egyéniség volt ahhoz, hogy egykönnyen átérezze és elfogadja, miként szövi át finom szálakkal Legfennsőbb Tudat a szabad akaratot. Egyvalami felől azonban kétsége sem volt: olyan korba született, amely sokkal több csalóka ígérettel kecsegteti a benne élőket, mint amennyit valójában nyújtani képes a számukra. Szívesebben élt volna ötszáz, vagy még több évvel korábban, amikor még — hite szerint — egyértelműbb választóvonal húzódott: nemes, vagy aljas eszme, talmi csillogás, vagy valódi érték, gerinctelen véglény, vagy gránit-jellem között, mint saját jelenében.

Számtalanszor átélte már, hogy ott van Thermopülai-ál, a lakedaimóni háromszázak között, Leónidasz, a spártai oroszlán oldalán küzdve. Nem tudott róla, de egy korábbi megtestesülésében ott volt. Noha akkor, ama vész-fellegű korszakban (is) élt, éspedig Hellaszban, spártaiként, mégsem volt szükségszerű, hogy ott legyen. Tulajdonképpen óvatlan szókimondása „jutalmául” lett hőssé. Elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy — Leónidasz fiatal, tapasztalatlan belső inasaként — ura jelenlétében tett élcelődőn hetyke megjegyzést a király fegyveres kíséretének egyik idősebb, ám Leónidasz által igen sokra becsült katonájára. A király nem büntette meg azonnal, ám (talán, mert felsejlett előtte saját, közeli balvégzete is) ekként rótta meg: — Óh, te oktalan, vak szolga, te sem tudhatod még, Klóthó nem fonja-e már élted fonalának azt a szakát, mit Lakheszisz épp akkor gombolyít majd fel, midőn egy szál karddal kezedben, a síkon mellettem állva kell médek özönének rohamában bizonyságot tenned arról, vagy-é — akárcsak félig is — oly’ dicső fegyverforgató, mint hű társam, a számos párviadalban győztes Lefterisz. S ha ott, akkor, nem szakasztatik meg — Atroposz keze által visszavonhatatlanul — az a fonál, hát adj hálát a Moiráknak. De addig is, emlékezz szavaimra, pimasz ifjonc, mert hamarost eljöhet az időd!

És valóban, néhány hét múltán, az akkor királyi szolgálóként létező „T.”— noha nem volt még küzdelemre készen képzett spártai, és módja sem nyílt még (a maga pótlására) legalább egy, leendő harcost nemzenie a hazának — éles-nyelvűsége „díjaként” a Hellaszt pusztító barbárokkal vívandó közelgő összecsapásban bizonyíthatta hazája és ura iránti hűségét, s az általa leszólt testőr tekintélyéhez mérhető katona-erényét.

Így történt hát, hogy a spártai oroszlánt szolgáló „T.”, a Hellész-pontosznál tengert korbácsoltató Xerxesz parancsára gyilkoló „halhatatlanok” végső rohama alatt — miután azok egy éjjelen Ephialtész, az áruló pásztor nyomában a Kallidromosz-hegy két nyúlványa közt rejtve meghúzódó Anopaia-ösvény kerülő útján átóvakodva a Meleg kapuk erődjénél élet-halál harcban küzdő görögöket, hogy végre is legyűrhessék, alattomban hátba támadták —, az utoljára maradt, két tűz közé került hellén hősökkel együtt esett el; akkor érte a végzetes nyíllövés, amikor a már sok sebből vérző, haldokló Leónidaszt próbálták a mindenfelől özönlő ázsiaiak elől felvonszolni a végső küzdelem dombjára, hogy lambda-díszű pajzsaikkal, testükkel védelmezzék őt a bosszúszomjas perzsáktól, kiknek is a csata első két napján legalább 10 000 harcostársuk veszett oda, az ellenükre szövetséges hellén városállamok hoplitáinak alig háromezrétől, kik is a lépcsőzetesen erődített kőfalak sávjai mögül Zeusz megelevenedett villámaiként ki-ki csapva, bősz szolgakatonák hekatombáit küldték Hephaisztosz sötét honába, majd midőn az árulást hírül vevő Leónidasz a héroszok többjét — hogy életüket a végpusztulástól megmentse — az utolsó támadás előtt hazaküldte, a Hellaszba Olimpia idején öldökölni jött médek még négyezrének végzete teljesedett be a körülzáratás után hátrálni kényszerülő, ám a nyílzáporos dombon is mindhalálig küzdő akhájok maradékának — Pallasz Athénétől siratott Spárta és Theszpiai alig ötszáz fiának — kezétől, abban a lehelet-szakadásig hajszolt elkeseredettségű — őrjöngőn véres, ám mégsem Arésznak gyönyörűséges — viadalban, azon a néhány örök dicsőségű, büszke-gyászú augusztusi napon, ott a szorosban — Krisztus előtt 480-ban.

Megjegyzések:

1. A fenti részletek (több más írásom mellett) 2007-es dátumokkal megtalálhatóak a litera.hu portálon, éspedig leginkább Róka Béla név alatt (de a Vulpes „Scepticus” Alacer nick-et is használtam, több más mellett). Ott harangoztam be először a könyvemet — akkoriban még Űrvándorok Társasága cím alatt.

2. A Mindenség káprázata befejező mondatát, vagyis ezt: „A Mindenség egy mély sóhaj az Idő tükrén, és Isten célja, hogy társra lelj benne!” SAJÁT HASZNÁLATRA el is kérte egy oda írogató baldóver — merthogy igen megtetszett neki… —, aztán miután elkérte, egy kommentben kifikázta az „egy” kifejezést, merthogy — szerinte — az nem illik a mondatba!... Szép kis matador, nem de bár?... A Mindenség káprázatát egyébiránt — sajnos — szerző-név megjelenítés nélkül iktattam be annak idején, ha jól láttam, de a beharangozás kontextusa, valamint a prózavers „összecsengése” önmagát igazolja…

Egyelőre ennyi.

Régebben novellákat írtam, most kisregényekre kaptam rá.

Az előző címe, amit befejeztem már

Az ördög városa

amin most dolgozom

Vámpírok és démonok

A következő kisregényemé ez lesz

Rémálmok birodalma

az az utánié pedig

Élve eltemetve

27/N