Nektek, hogy tetszik ez a novella?

A felfedezetlen szerelem

Az nap esett az eső. Az esőcseppek úgy kopogtak az ablakon mintha be akarnának jönni. Egy magányos házban egy idős nő ült hintaszékében a kandalló meleg tüze mellett.

Csak előre és hátra hintázott, amikor hirtelen felállt. Bement a szobájába, elkezdett írni. Az arcán, hol öröm, hol nagy fájdalom látszódott. Mikor már úgy érezte, hogy eleget írt letette a tollát. Hirtelen csengettek, erre ő a sétapálcájára támaszkodott, és ajtót nyitott. Az unokája állt előtte.

- Szia, nagymama!

- Szervusz, gyere csak beljebb- mondta az idős nő komoran.

A fiatal lány belépett a házba, és egy kép tűnt fel neki az asztalon. Odament felemelte, és alaposan szemügyre vette. A képen egy fiatal, szőke hajú férfit látott.

- Nagymama, ez ki?- kérdezte a lány kíváncsian.

- Egy régi ismerősöm. Miért jöttél?- fordult az unokája felé.

- Te mondtad, hogy kell pár dolog.

- Igen, igen. Tessék itt a lista- mondta, majd átnyújtott egy darab papírt unokájának. – A pénzt vedd ki az íróasztal fiókjából.

A lány elindult, és az asztalon megtalálta a levelet, amit nagyanyja érkezése előtt írt. Elkezdte olvasni:

„Drága Barátom!

Már hosszú évek óta nem hallottam rólad, és talán jobb is így.”

Tovább már nem tudta olvasni, mert nagyanyja odament hozzá, és kikapta kezéből a levelet.

- Menj el!- mondta.

- Nagymama.

- Azt mondtam, hogy menj el!- kiabálta az idős hölgy.

Az unoka fogta a pénzt, és kiviharzott a házból. A nagymama kiment, majd leült a hintaszékébe. Azon nyomban, amikor kényelembe helyezte magát macskája beleugrott az ölébe, aminek láthatóan örült.

- Hercegnő, felolvassam neked?

A macska elkezdett dorombolni, ezért a nő elkezdte olvasni:

„Drága Barátom!

Már hosszú évek óta nem hallottam rólad, és talán jobb is így. Sok szép emlékem van rólad, de sokat szenvedtem miattad.”

Itt abbahagyta, majd a macskájára nézett, és lecsukta szemeit. Nemsokára visszatért az unokája, aki nyitva találta az ajtót.

- Nagymama, megjöttem. Kérlek, ne haragudj.

A lány beljebb ment, és látta nagymamáját csendesen aludni a hintaszékben. Vagyis csak azt hitte.

- Nagymama- mondta a lány.

A nő nem ébredt fel. Végig nézett a nagymamáján, és, meglátta a levelet. Nem tudta mi történt, de hívta a mentőket, és akkor már sejtette, hogy minden el van veszve.

- Sajnálom, de a nagyanyja meghalt- mondta az egyik mentős.

- Nem, nem lehet- kiabálta.

A temetés után felolvasták a végrendeletet.

- Károly Béláné mindent egyetlen unokájára hagyott, és ezt a levelet is- mondta az ügyvéd, és átnyújtott egy borítékot.

A fiatal lány megvizsgálta a levelet. Ugyan az volt, mint amit ő a nagymamájánál látott.

- A hölgy azt kérte, hogy halála után pár nappal adják át, egy bizonyos Németh Tamásnak. Nos, az én munkám itt véget is ért. Viszontlátásra!

- Köszönjük ügyvéd úr!

Kezet fogtak, majd az unoka azon gondolkodott, hogy hogyan jutassa el a levelet. Nem sokára megtudta a címet, és elment oda. Mikor a ház elé ért kicsit megtorpant, de tudta, hogy az nem lenne helyes, ha szeretett nagyanyja utolsó kérését nem teljesítené. Odament a ház ajtajához, és kopogtatott. Egy fiatal, szőke hajú férfi jött ki a házból.

- Ön Németh Tamás?- kérdezte a hölgy.

- Nem.

- Értem. Itthon van esetleg az úr?

- Sajnos nem.

- Kár, és mikor érkezik vissza?

- Soha- mondta a férfi.

- Hogy-hogy? Rossz helyre jöttem?

- Nem, de tudja, én Németh Tamás unokája vagyok, és a nagyapám nem rég meghalt.

- Részvétem, de akkor kinek adjam át ezt a levelet?- kérdezte a hölgy, és a kezében tartott borítékra mutatott.

- Ki írta ezt?

- A nagymamám Károly Bélánénak hívták.

- Micsoda szerencse- csillant fel a férfi szeme. – Jöjjön be, kérem!

A fiatal lány beljebb lépett, mikor Németh Tamás unokája odaadott neki egy levelet.

- Ezt nagyapám írta a maga nagyanyjának. Kérem, adja át neki, ha megy hozzá.

- Az lehetetlen.

- Miért összevesztek, vagy talán ő is meghalt?- kérdezte a férfi kicsit humorosan.

- Igen- jött a szomorú válasz.

- Kérem, bocsásson meg. Én ezt nem tudtam.

- Semmi baj. Azonban, akkor mit csináljunk a levelekkel?

Egymásra néztek, és tudták, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha mindegyiket elolvassák. A nő tépte fel először a levelet, és hangosan olvasni kezdte.

„Drága Barátom!

Már hosszú évek óta nem hallottam rólad, és talán jobb is így. Sok szép emlékem van rólad, de sokat szenvedtem miattad. Természetesen erről te nem tudtál, de mindig is szerelmes voltam beléd. Minden egyes percben csak téged figyeltelek már akkor is, amikor az iskolapadot koptattuk együtt. Emlékszel? Mi voltunk a két zseni. Sajnos te mindig csak barátként tekintettél rám, és emiatt nem volt bátorságom elmondani azt, ami még most is nyomja a szívemet. Ha kimondtam volna azt a kis szót, akkor lehet, hogy egymásra találtunk volna, vagy örökre megutálsz. Nem akartam kockáztatni, ezért csak ültem, és csendben bámultalak. Mikor már nagyobbak lettünk megismerkedtem egy férfival, és hozzá mentem. Tőle reméltem a kiutat. Azt, hogy elfelejtelek, és olyan ember fogja betölteni a szívemben a te helyedet, aki szeret. Sajnos minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam. Bár születtek gyönyörű gyermekeim, akiket jobban nem is szerethettem volna, de még akkor sem, sőt soha nem tudtalak elfelejteni. Minden éjjel mikor lehajtottam a fejem a párnára csak rád tudtam gondolni. Most már nem forgathatom vissza az idő kerekét. Azért írom neked ezt a levelet, mert gyáva voltam. Gyáva, ahhoz, hogy szemtől szembe elmondjam az érzéseimet, és mint egy féreg csak halálom előtt merem leírni érzéseimet. Így remélem már nem vesztek semmit, mivel én már úgyis a föld alatt megnyugvást kaptam, és te nem nézhetsz rám szemrehányóan. Kérlek, bocsáss meg.

Üdvözlettel egy régi csendes utánad vágyakozó nő: Csendes Éva.”

A két fiatal nem tudta, hogy mit tegyen. Talán ha most tudná a nő, hogy a férfi, akibe mindig is szerelmes volt meghalt, és nem hallotta ezeket a szavakat vajon mit szólna. Örülne, vagy inkább szomorkodna? Most Tamás unokáján volt a sor, hogy felolvassa nagyapja levelét. Nagyon feszült volt. Vajon, mit írhatott? Mi az, amit el akart mondani a nőnek, aki most már tudjuk szerelmes volt belé. A levelet szép lassan felbontotta, és hangosan jól érthetően elkezdte olvasni:

„Drágám!”

Itt megakadt. Egymásra néztek, és tudták, hogy ez mit jelent. Mindegyik agyában végig futott az a gondolat, hogy lehet barátságukra gondolva kezdte így a levelet, és nagyon reménykedtek ebben. A férfi tovább olvasta:

„Milyen rég is láttalak utoljára. Mennyire hiányzott a mosolyod, de nem bírtalak felkeresni az esküvőd után. Nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy másé lettél. Bár talán ez nekem is köszönhető. Mikor már késő volt észrevettem, de féltem tőle, hogy beismerjem, mennyire fontos voltál, és még most is az vagy a számomra. Amikor elküldted a meghívót az esküvődre, tudtam már mit kell tennem, de mégsem tettem. Hogy lehettem ilyen bárgyú? Sokszor kérdeztem ezt, de választ nem kaptam rá. Pontban az esküvőd napján, annyit ittam, hogy a kórházban kötöttem ki. Akkor, és ott megfogadtam, hogy soha többet nem gondolok rád, és új életet kezdek nélküled. Egy fiatal brit énekesnőt vettem feleségül, és emiatt sokat voltam külföldön. Több ezernyi kilométerre tőled, és még akkor is csak te jártál a fejemben. A sugárzó szemed, a hosszú egyenes hajad és az ajkaid, amelyet soha nem érinthetett meg az én ajkaim. Most, hogy talán már mindegy kimondom, szeretlek, és mindig is szerettelek, de külön utakon folytattuk az életet. Kár, de most már ezen is értelmetlen sajnálkozni. Ezt a levelet már csak akkor olvashatod el, ha meghalok, és akkor már tényleg nem fog változni semmi, csak talán a rólam kialakított képed.

Üdvözlettel az, aki mindig is szeretett: Németh Tamás.”

A két fiatal egymásra nézett, és nem is gondolták volna, hogy mennyire fájhat a felfedezetlen szerelem.