Ez az írás tisztázza a fejekben a ma kavargó választ?

A gazdasági teljesítmény

A négyéves háború, a Monarchia felbomlása, az 1918-19-es forradalmak és ellenforradalom, az idegen megszállás és végül a trianoni békeszerződés mély válságba sodorta Magyarországot. A mezőgazdasági termelés 1920-ban a háború előtti szint 50-60%-a, a gyáripari termelés 35-40%-a körül mozgott. A gazdaság bénultsága, az alacsony termelési szint és az infláció szükségszerűen nagyfokú munkanélküliséggel, továbbá a bérből és fizetésből élő rétegek életszínvonalának drasztikus csökkenésével járt együtt. Korabeli számítások szerint a napszámosok életszínvonala 1919 végén, 1920 elején mintegy 70, az ipari munkásoké 61-74, a katonatiszteké és tisztviselőké pedig 82-87%-kal volt alacsonyabb, mint 1913-14-ben. Emberek százezrei éltek nyomorúságos életkörülmények között: lakás, meleg ruha és gyakran élelem nélkül. Legsanyarúbb helyzetben az ún. menekültek, vagyis az elcsatolt területekről érkező magyarok – mintegy 350-400 ezer fő – voltak, akik közül több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak.

Ebből az 1920 utáni mély válságból viszonylag gyorsan sikerült kiemelkedni. A gazdaság új növekedési pályára állításának három döntő eleme volt: 1. az 1920-22 közötti restrikciós intézkedések (vagyonváltság, adóemelések, elbocsátások, fizetéscsökkentések), amelyek a költségvetési egyensúly helyreállítását alapozták meg; 2. egy nagyobb összegű külföldi kölcsön felvétele 1924-ben, amely a maradék költségvetési rések betömésén túl a gazdaság élénkítésében is fontos szerepet játszott; 3. és végül az új helyzetnek megfelelő vámpolitika életbeléptetése 1925-ben, amely a hiányzó nyersanyagok behozatalának megkönnyítését és a hazai nyersanyagbázissal rendelkező iparágak fellendítését célozta. A népszövetségi kölcsönhöz és az új vámrendszerhez járult az új, értékálló pénz, a pengő bevezetése 1927. januárt 1-jén.

Az 1920-as évek közepére a gazdaság rekonstrukciója és új kereteinek kialakítása befejeződött. Ezt követően fellendülés kezdődött, amelyet az 1929-33-as gazdasági világválság is csak átmenetileg vetett vissza. A kormányzat gazdaságpolitikájából logikusan következett, hogy leglátványosabban az ipar fejlődött, s ezen belül elsősorban a hazai nyersanyagbázissal rendelkező iparágak (textilipar, élelmiszeripar, vegyipar). Az ország energiaellátása szempontjából nagy jelentőséggel bírtak az 1930-as évek elején feltárt földgázmezők s az 1937-1938-ban megnyitott dunántúli olajkutak. A Veszprém környéki bauxitkincset 1925-ben fedezték fel; az első timföldgyár Magyaróvárott kezdett működni 1934-ben, az első alumíniumkohó pedig 1935-ben Csepelen. Az ipar, ezen belül a nehézipar fejlődésének új lendületet adott az 1938 májusában elfogadott úgynevezett győri program, amelynek keretében a következő öt évben több mint egymilliárd pengőt költötte a Honvédség felszerelésének korszerűsítésére, és a kiszolgálására szükséges infrastruktúra fejlesztésére.

A villamosenergia-termelés fellendülésének köszönhetően jelentősen előrehaladt az ország villamosítása. 1930-ban az ország lakóházainak csak 18%-ában volt villany, de a városi lakások 52%-ába, a budapesti lakásoknak viszont már 83%-ába bevezették a villanyt. Az árammal ellátott községek száma a háború előtti 300-ról 1933-ig 999-re, majd 1938-ig közel 1200-ra emelkedett. 1938-ban az összes település 36%-a rendelkezett villanyárammal, amelyekben az ország lakosságának 71%-a élt. Vagyis a hálózatba kötött települések zöme város és nagyobb község volt.

Korszerűsödött a közlekedés is. Budapesten ugyan már az első világháború előtt is jártak villamosok és autóbuszok, ezek hálózata azonban jelentősen kibővült. A városok zömének forgalmát autóbuszokkal bonyolították le. A többi nagyváros: Debrecen, Miskolc, Pécs, Sopron, Szeged, Szombathely azonban a villamosközlekedést is kiépítette. 1933-ban pedig megindult a trolibusz-közlekedés Óbudán. A vasút és az autóbusz mellett megjelentek a személygépkocsik és motorkerékpárok. Ezek egy részét külföldről hozták be, ám számos terméket Magyarországon gyártottak. Ilyenek voltak például a Csepel biciklik és motorkerékpárok vagy a 220 lóerős dízelmotorvonatok. Jelentősen megnövekedett az autót birtoklók száma. Az első világháború előtt alig több mint 1000 autó volt az országban, 1938-ban viszont már 35 ezer. Mindezzel együtt új utak és hidak épültek, így az 1938-ben felavatott Horthy (ma Petőfi) híd. A megnövekedett forgalom irányítására pedig Budapesten 1928-ban felszerelték az első közlekedési lámpákat. Az ország közúti közlekedése mindazonáltal még gyerekcipőben járt. 1938-ban 14 európai ország motorizációs mutatójának átlaga 5,7 volt, miközben Magyarországé csak 0,5. Ezer főre hazánkban ekkor két személygépkocsi jutott, miközben Csehszlovákiában már öt, az észak-európai országokban húsz-harminc, s a legfejlettebb nyugat-európai államokban több mint negyven. Igaz viszont, hogy déli szomszédainknál és Görögországban csak egy. A kor kihívásaira válaszolva az 1930-as megkezdődött a rendszeres légi forgalom. 1920-ban alakult meg a Magyar Aeroforgalmi Rt., és abban az évben Budapest-Szombathely között nyitotta meg az első vonalat. A békeszerződés – mivel a repülőgép hadieszköznek minősült – beszüntette a forgalmat, és a repülőgépeket összetörette. 1922 őszén két magyar vállalat engedélyt kapott légiközlekedésre, Budapestről Bécsbe, Belgrádba, Prágába, Zágrábba, Bukarestbe és Siófokra szállította az utasokat. A Bécs és Budapest, valamint Belgrád és Budapest közötti menetrendszerű járatok évi forgalma azonban még alig tett ki többet néhányezer utasnál.

A hírközlés eredményei a rádiózás megindulása emelkedik ki. Az első, viszonylag kis teljesítményű adót 1925 decemberében helyezték üzembe Csepelen, ekkor indult meg a Magyar Rádió adása, s 1928-ban már fel is avatták máig használatos, Bródy Sándor utcai székházát, vele együtt pedig korábbinál jóval nagyobb kapacitású és modernebb lakihegyi adótornyot. 307 méterével a kontinens legmagasabb építménye volt. „Századunk új Edisonja”, ahogy a nyugati sajtó Mihály Dénest nevezte, 1928-ban, a berlini rádiókiállításon mutatta be készülékét, amely állóképek és egyszerű mozgóképek átvitelét tette lehetővé. 1929-ben a világon először sikerült mozgó televíziós közvetítést adnia.

A gazdasági ágak közül továbbra is a mezőgazdaság maradt a meghatározó, ámbár hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez az 1913-as 44%-ról az 1930-as évek végére 40%-ra csökkent. Ez nagyjából a spanyol-olasz szintnek felelt meg, s jelentősen különbözött a nyugat- és észak-európai államokétól, amelyekben a mezőgazdaság részesedése már a háború előtt sem igen haladta meg a 25%-ot.

A birtokszerkezet egyoldalúágai (nagybirtok túlsúlya és életképtelen kisparcellák tízezrei), a háború előtti, gabonatermelés által dominált művelődési struktúra konzerválódása, valamint a talajerő-gazdálkodás (öntözés, trágyázás stb.) elhanyagolása miatt a mezőgazdasági termelés fejlődése az egész időszakban stagnált. Lemaradásunk az élenjáró dán, belga és német mezőgazdasághoz képest ezért növekedett. Míg a századelőn az ottani hozamok 50-70%-át produkálta a magyar mezőgazdaság, addig az 1930-as években csak 40-60%-át. A csehszlovák hozamtól ugyanekkor mintegy 30%-kal maradtunk el, a franciaországiaktól pedig, amelyek a századfordulón még alacsonyabbak voltak a magyarországiaknál, 10-20%-kal. A jugoszláviai hozamok 20-30%-kal ugyan még mindig a magyarországiak mögött kullogtak, a bulgáriaiak azonban már megközelítették, sőt, részben meg is haladták a magyarországiakat. A magyar mezőgazdaság relatív fejlettségi szintjét jól mutatja az egy hektárra eső termelési érték indexe. A délkelet-európai országokban ez az 1930-as évek közepén 17 és 19 között mozgott, Lengyelországban 18, Magyarországon 21, Franciaországban 26, Csehszlovákiában 31, Németországban 44, Dániában 57, Hollandiában 91 (a legmagasabb) volt. Fontos azonban tudni, hogy ehhez nagyban hozzájárult a Monarchia egységesen kialakult gazdaságának szétdarabolása, melynek következtében az ország malomipara a megcsonkított területeihez képest háromszoros kapacitással rendelkezett.

Az általános fejlettségi szintet jelzi az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (GNP) értékének alakulása. Ez 1925-ben már megközelítette, 1929-ben pedig már jelentősen felül is múlta az 1913. évit. 1913-ban az egy főre jutó GNP az európai átlag 69%-át, 1929-ben pedig a 74%-át tette ki. Az 1930-as évek első felében – alapvetően a világgazdasági válság következtében – csökkent a növekedés üteme. Az egy főre eső nemzeti jövedelem 1938-ban csak 6%-kal múlta felül az 1929-est, s ezzel az akkori Európa átlagának csupán 67%-át érte el. Ez az érték az angliainak 38, a németországinak 40, a franciaországinak 48, az ausztriainak 70, a csehszlovákiainak 82, a lengyelországinak 121, a portugáliainak 128, és a romániainak 131%-át jelentette. A bruttó hazai össztermék (GDP) alakulását vizsgáló számítás hasonló eredményre jutott. Eszerint 1913-hoz képest 1938-ra nem 44, hanem 48%-kal, egy főre számítva pedig nem 21, hanem 26%-kal nőtt a nemzeti jövedelem. Ez azt jelentette, hogy 1938-ban az egy főre jutó magyarországi GDP az USA-ban mértnek 43%-át, a legfejlettebb 12 európai ország átlagának pedig 57%-át érte el. 1913-ban ugyanezek a viszonyszámok 39, illetve 60%-ot tettek ki. Vagyis miközben a válság által nagyon sújtott Egyesült Államokhoz képest 4%-kal javult a pozíciónk, a nyugati- és észak-európai fejlett országokhoz képest 3%-kal romlott. Ennek alapján az mondhatjuk, hogy a magyar gazdaság a nehéz indulási körülmények ellenére megőrizte a Balkán-országok és a cseh-morva területek közötti – történelmileg kialakult –, átmenetet képező, félperifériás szintjét. Nem ugrott ki, de nem is esett vissza; fejlődése az átlagos európai tempónak felelt meg, illetve attól csak minimális mértékben maradt el.

Társadalmi viszonyok és szociálpolitika

Követve a gazdaság strukturális átalakulását a társadalom szerkezete is módosult. A mezőgazdaságból élők aránya 1920 és 1930 között 56%-ról 52%-ra csökkent, majd 1940-re kicsivel 50% alá. Az iparból élőké és szellemi foglalkozásúaké ugyanakkor nőtt. Az ipari munkából élők száma a korszakban 400 ezerről 775 ezerre emelkedett. Az iparosodásnak köszönhetően nemcsak az önálló keresettel rendelkező férfiak aránya növekedett, hanem a munkásnők mellett a középosztályi asszonyok és lányok is egyre nagyobb számban vállaltak munkát (míg 1920-ban az ipari munkásoknak csak 15%-a volt nő, 1938-ban viszont már 32%-a), amelynek következtében az önálló keresettel rendelkezők aránya az 1910-es 42,5%-ról 1941-re már 48%-ra emelkedett. Ezzel együtt a házicselédek ’30-as évekbeli 177 ezres száma 1941-re jelentősen csökkent, jórészt amiatt, hogy az addigi cselédek a háborús konjunktúra következtében más munkát is találtak maguknak. A társadalom osztály- és rétegviszonyai, azaz alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyai azonban alapvetően nem változtak. A különböző rétegek közötti hierarchikus, egyes esetekben már-már kasztszerű különbségek megmaradtak, s az egyes nagy csoportok egymással alig keveredve élték a maguk külön életét. Ez a jövedelmi különbségekben is megmutatkozott.

Matolcsy Mátyás számításai szerint az egy főre jutó éves átlagjövedelem 1930-31-ben hazánkban 534 pengőt tett ki. Az összlakosság közel 20%-ára becsülhető középrétegek ennek mintegy kétszeresét keresték, a nagybirtokosok és nagytőkések 50-60 ezer fős csoportjának (0,6%) jövedelme pedig az átlag 33-szorosát (közel 18 ezer pengő) tette ki. A mezőgazdasági napszámosok és cselédek jövedelme viszont az évi 200 pengőt is alig érte el, s az ipari munkásoké is csak 370 pengő körül mozgott. Ezek a különbségek nagyobbak voltak, mint az Egyesült Államokban vagy Németországban. A korszak nagyban megbecsült rétegét a tanárok, értelmiségiek adták. 1929-ben, amikor a dalban is megénekelt havi 200 jó fizetésnek számított, egy egyetemi tanár 898, egy bíró, ügyész 712, egy középiskolai tanár 454, egy polgári iskolai tanár 340, egy fővárosi orvosnő 290, egy kezdő köztisztviselő 199 pengőt keresett. A gyári munkás bére havi átlagra lebontva 75 pengőtől a 200-as álomhatárig terjedhetett. A parasztság 4,5 milliós rendjéből a legfelső szintet – mely átmenet volt a paraszt és középbirtokos között – mintegy 6000 fős, 100-200 hold földdel rendelkező réteg alkotta. Gazdag parasztnak volt tekinthető körülbelül 50 ezer család, mely általában 25-100 hold földet birtokolt. A középparasztságot 300 ezer család jelentette 5-25 holdas birtoknagysággal. Az 5 holdnál kevesebb földdel rendelkező 350 ezer család alkotta a szegényparasztságot. A látástól vakulásig tartó paraszti szorgalom eredményeként a 10 és 100 hold közötti gazdaságok száma a korszak végére több mint 13%-kal növekedett. A föld nélküli mezőgazdasági munkásság – uradalmi cselédek, részes aratók, napszámosok – élete volt a legmostohább, s az ő sorsuk a korszakban alig változott.

Az az akkor és azóta is gyakran hallható állítás, hogy Horthy Miklós Magyarországán „3 millió koldus” élt volna, ennek ellenére a túlzások közé tartozik. Kétségtelen viszont, hogy igen sokan tengették életüket ínséges körülmények között. Egy komoly földreform ezer és ezer szegényparaszt gondját enyhíthette volna jelentősen. Ezt azonban mind a kormányzó, mind az egymást követő kormányok elvetették. Érdekes, hogy később, 1945 utáni emigrációjában a földosztás elmaradását maga Horthy is hibának, az akkori birtokmegosztást pedig „elavultnak és egészségtelennek” nevezte.

A történelmileg kialakult tulajdonviszonyokhoz tehát nem nyúlt a rendszer, a modern szociálpolitika számos elemét ugyanakkor bevezette. Az 1920-as évek utolsó harmadától a városi munkásságnak mintegy 80-90%-a részesült kötelező betegségi és baleseti biztosításban. 1928-ban vezették be a városi munkásság kötelező nyugellátását is, amelyet 1937-ben nyolcórás munkaidő és a fizetett szabadság elrendelése, valamint meghatározott minimálbér, majd 1938-ban a gyereknevelési pótlék bevezetése követett.

A fenti törvények nagy hiányossága volt, hogy a mezőgazdasági munkásokra nem vonatkoztak. Némi változtatást ebben az aránytalanságban az 1938. évi XII. tc. hozott, amely a mezőgazdasági munkavállalókra is kiterjesztette az öregségi biztosítást. A nyugdíjkorhatárt egységesen 65 évben szabták meg, s ahhoz, hogy valaki nyugdíjat kapjon, 15 éves munkaviszonnyal kellett rendelkeznie.

További segítséget jelentett az ún. Magyar Norma 1936-ban, mely az 1927-es alapítású Egri Norma államilag támogatott és szervezett továbbfejlesztése volt. Ezen szervezés célja a szegények sorsának enyhítése volt, közadakozásból, ingyenes ételosztással. 1942-ben 27 otthonban 1520 gondozottja volt.

A Horthy-korszak társadalombiztosítása – a kor mércéjével mérve – ezek után már csak egyetlen nagy hiányosságtól szenvedett: a munkanélküliség elleni biztosítás megoldatlanságától. Ez azzal magyarázható, hogy az iparban a munkavállalók 10 és 20%-a között ingadozó, a mezőgazdaságban pedig ennél is magasabb arányt elérő munkanélküliek válogatás nélküli rendszeres segélyezése az üzemi költségeket és/vagy az állami költségvetést elviselhetetlenül megterhelte volna. A munkanélküliség elleni biztosítás bevezetése helyett ezért a karitatív jellegű és eseti szegénygondozást fejlesztették. A segélyezés szempontjából különbséget tettek a munkaképtelenek, a munkanélküliek és a munkakerülők között. Utóbbiak semmiféle segélyben nem részesülhettek, és a munkanélküliek is csak akkor, ha ínség-, illetve szükségmunkát [mai szóval közmunkát] végeztek. A korszak egyik utolsó szociálpolitikai vívmánya az 1940-ben létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA), amelynek kiemelt feladata a sokgyermekes családok lakáshoz juttatása volt.

A közegészségügy feltűnően nagyot fejlődött. Megkétszereződött az orvosok száma, felépült 100 új kórház, és ezzel a kórházi ágyak száma is megduplázódott. 1913-ban százezer lakosra 31, 1921-ben 56, 1938-ban pedig 117 orvos jutott. Ez Európa élvonalába emelte az országot. Hasonló arányban nőtt a tízezer főre eső kórházi ágyak száma: 1920-ban 33, 1938-ban 54. Ennek köszönhető, hogy a háború előtt népbetegségnek számító tüdőbaj arányát a halált okozó betegségeken belül 20%-ról sikerült 13%-ra leszorítani, s hogy a csecsemőhalandóság is jelentősen mérséklődött. A falusi lakosság egészségvédelmének megszervezése terén kiemelkedő szerep jutott az úgynevezett zöldkeresztes szolgálatnak, amelyet 1927-ben alapítottak és 1934 után bővítettek országos méretűvé. A szolgálat 1938-ban másfél millió főt gondozott, és a hatezer főnél kisebb lélekszámú, tehát gyakorlatilag orvos nélküli települések csaknem egészét átfogta.

Oktatás

A megtermelt nemzeti jövedelem beruházásokra fordított részéből végig nagy hányad jutott az oktatásra. A korszak művelődéspolitikájának irányítója 1922-től 1931-ig Klebelsberg Kunó gróf volt, aki célul tűzte ki a magyarság kulturális és szellemi felemelkedését, a magyar kultúrfölény megvalósítását. Ezen azt értette, hogy „a magyar hazát […] elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg, és teheti ismét naggyá”. Ismerve az ország Trianon utáni bilincsbe vert helyzetét, azt vallotta, hogy „amikor a kezünk annyi téren meg van kötve, a szellemi régióban korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítésnek van most itt ideje”. Az 1920-as évek második felében, amikor az ország gazdaságilag összeszedte magát, a kultusztárca 9-10%-kal részesedett az állami költségvetésből. Arányaiban ez több mint kétszerese volt az 1900 és 1913 közötti, 2 és 5% között mozgó ráfordításoknak, abszolút összegben pedig az akkori kiadások mintegy 80%-ának felelt meg. Az 1930-as években az arányok kicsit tovább nőttek, az abszolút összegek viszont – a költségvetés általános „lefaragása” miatt – kissé visszaestek.

A jelentős ráfordításoknak köszönhetően továbbra is igen magas szintű maradt az elitoktatás, és fejlődött a népoktatás. Az elszakított területeken maradt kolozsvári egyetem helyett Szegeden, a pozsonyi helyett pedig Pécsett épült új universitas. Ekkor nyerte el mai arculatát a háború előtt alapított debreceni egyetem is, amelynek a Nagyerdő melletti főépületét 1932-ben avatták fel. Szent-Györgyi Albert, aki az első olyan magyar Nobel-díjas, aki Magyarországon és magyar állampolgárként érdemelte ki ezt a magas tudományos elismerést (1937), az újonnan épített szegedi egyetem professzora annak laboratóriumaiban fedezte fel a C- és a P-vitamint.

Az egyetemi képzéshez szervesen illeszkedett s azt mintegy betetőzte a tehetséges diákok és fiatalabb kutatók néhány hónaptól egy-két évig terjedő külföldi tanulmányútjainak a rendszere. Ennek érdekében külön ösztöndíjrendszert hoztak létre, s több külföldi magyar intézetet – Berlinben, Bécsben, Rómában és Párizsban – létesítettek. Ennek részeként valósult meg a bécsi és berlini Collegium Hungaricum és a római Magyar Akadémia.

A felsőoktatás magas színvonalon folyt, ám előnyeit csak kevesen élvezhették. Az egyetemisták és főiskolások 1937-38-as létszáma (13 ezer) alig egyharmaddal múlta felül az 1919-1920-ast (10 ezer), s valamivel elmaradt az 1920-1921-estől (14 ezer). Az 1892 és 1913 közötti két évtizedhez képest, amikor a növekedés 115%-ot ért el, ez jelentős visszaesésnek tekinthető. A diplomások száma ezért alig – 1%-ról 1,2%-ra – emelkedett 1920 és 1940 között.

A középfokú oktatás leglátogatottabb intézménye az elemi négy osztályra épülő négyosztályos polgári iskola volt. Innen kerültek ki az üzleti élet és az állami igazgatás alsó szintű „káderei”. A polgári iskolák száma 1920 és 1938 között 250-ről 400-ra emelkedett; a polgáristáké pedig évi átlagban 80-90 ezer körül mozgott. Középiskolákba, vagyis gimnáziumokba és reáliskolákba, amelyek a felsőfokú képzés előiskolái voltak, valamivel kevesebben, 50-60 ezren jártak. A különböző szervezeti reformok ellenére a középiskolai oktatás színvonala mindvégig magas volt, és mennyiségi szempontból is fejlődött. Az 1930-as évek végén majdnem annyi – mintegy 20%-kal kevesebb – középiskolás tanult a 9 milliós országban, mint 1917-18-ban a 18 milliósban. A középiskolát végzettek aránya így az 1920-as, 2,6%-ról 1938-ra közel 6%-ra emelkedett. Számokban kifejezve pedig, míg 1920-ban 284 ezer volt a diplomások és érettségizettek száma, addig 1941-ben már 429 ezer. A németországi aránynál ez valamivel alacsonyabb, a franciaországinál viszont magasabb volt.

A leglátványosabb fejlődés a népoktatásban mutatkozott. 1921-ben törvény erősítette meg a négy osztályos elemi népiskolát. Az 1926-ban elfogadott népiskolai törvény három és félezer új tanterem és feleannyi tanítói lakás megépítését írta elő, mindez 1930-ra meg is valósult. Ezzel az egy tanteremre jutó tanulók száma 60-ról 40-re csökkent. Az új vidéki iskoláknak nagy szerepük volt az analfabetizmus felszámolásában. A hat éven felüli lakosságnak 1910-ben 67, 1920-ban 85, 1930-ban 90, 1940-ben 92%-a tudott írni és olvasni. Kelet-európai mércével ez az arány igen kedvező volt. A hat éven felüli lakosság körében ugyanis az 1930-as években Jugoszláviában 45, Romániában 42, Bulgáriában 39, Lengyelországban 23%-os analfabetizmust regisztráltak a nemzeti és a nemzetközi statisztikák. Abban, hogy ezt a magas szintet elérjük, jelentős szerepet játszott az 1920-as évek második felének Klebelsberg Kunó nevéhez kötődő iskolaépítési akciója. Kétségtelen viszont, hogy az általában négy s csak ritkábban hat évig tartó alapoktatásban az ismeretek meglehetősen szűk körének elsajátítására nyílt csupán lehetőség, s a modern élet követelményeinek ez egyre kevésbé felelt meg. 1940-ben ezért törvényt fogadtak el a nyolcosztályos népiskola fokozatos bevezetéséről.

Emelték a szakmunkás-, korabeli szóhasználattal az iparos- és kereskedőtanonc-képzés színvonalát, a gyakorlati pályák vonzóvá tétele érdekében pedig az ipari középiskolákat gimnáziumi rangra emelték, tanulói érettségi vizsgát tehettek, s ezzel megnyílt az út előttük egyetemi tanulmányok folytatására. A szegényebb sorsú családok gyermekeinek jelentett továbbtanulási lehetőséget az erőteljesen fejlesztett polgári iskola, amelyet 1927-től minden 5 ezer főnél népesebb községben létre kellett hozni. A négy polgári elvégzése után alsó és középszintű tisztviselői és alkalmazotti állásokat lehetett betölteni, illetve tovább lehetett tanulni óvónő- és tanítóképzőben, ipari és kereskedelmi felső iskolákban, valamint különbözeti vizsgák után a gimnáziumokban A polgári iskolák tanulóinak mintegy negyede volt munkás-, vagy parasztszülők gyermeke Jelentősen emelkedett – a polgári iskolákra épülő – közép- és felsőfokú képesítést adó ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági iskolák tanulóinak száma. Ezekben az intézményekben a diákok 42%-a volt iparos- és kereskedő-, 34%-a pedig parasztszármazású.

A különböző iskolatípusok diákjainak társadalmi összetétele nagy egyenlőtlenségeket mutatott. Míg az elemisták szociális háttere nagyjából tükrözte a felnőtt társadalom arányait, a polgáriba szinte kizárólag parasztok, kispolgárok és munkások küldték gyermekeiket, a középosztálybeli családok és a felső rétegekhez tartozók nem. A középiskolákban viszont utóbbiak gyermekei tették ki az összes diák több mint 50%-át, noha maguk csak a társadalom mintegy 10%-át reprezentálták. A felsőoktatásban pedig még ehhez képest is egyenlőtlen arányok uralkodtak. Az 1930-31-es tanévben a 18-23 éves korosztályból a nagy- és középbirtokosok gyermekei közül minden 6., az ipari tisztviselők közül minden 18., a kisbirtokos parasztok gyermekei közül minden 121., a munkások gyermekei közül minden 425. s a föld nélküli szegényparasztok gyermekei közül minden 1320. járt felsőfokú iskolába. Így a parasztgyerekek 8%-os, és a munkásgyerekek 2%-os aránya együttesen is csak 10%-ot jelentett az egyetemeken.

A társadalmi mobilitás gyorsítása érdekében az 1930-as években a kormányzat számos intézkedést foganatosított. A fenti helyzet által kiváltott tehetségmentő akciókat a református egyház és a kormányzó is támogatta. Ilyen volt például a Horthy Miklós ösztöndíj létesítése 1937-ben, „szegény sorsú, szorgalmas és nemzethű” egyetemisták és középiskolások számára, majd 1939-ben a Bólyai – 1942-től Györffy István – Kollégium létrehozása. Az itt összegyűjtött szegény, de tehetséges paraszt fiatalok nemcsak tandíjat nem fizettek, hanem internátusi ellátásban is ingyen létesültek. S végül mindezt betetőzte az Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság felállítása 1941-ben. Ez évente 600 tehetséges, de szegény sorsú falusi gyermek ingyenes középiskolai beiskolázásáról gondoskodott.

Nem hallgatható el, hogy a politikailag is motivált szelekciónak súlyos árnyoldalai is voltak. Az 1920-ban életbe léptetett ún. numerus clausus törvény, mely meghatározta, hogy minden nemzetiség csak az össznépesség belül arányának megfelelően vehet részt a felsőoktatásban. Az izraelita diákok 1918 előtti 30-40%-os aránya kevesebb mint felére csökkent (bár ez még így is magasabb volt, mint a népességbeli arányuk), majd egy 1928-as módosítás után csekély mértékben, 8-ról 12%-ra emelkedett vissza. A kormánypolitika ezzel a magyar értelmiség, illetve a középosztály „elzsidósodását” akarta megakadályozni, vagyis azt, hogy a zsidó származásúak aránya lényegesen magasabb legyen a szellemi pályákon, mint a társadalom egészében.

Kultúra, művelődés, szórakozás

A Horthy-korszak kulturális élete a háború előtti időkéhez hasonlóan igen sokszínű és eredményekben rendkívül gazdag volt. Az irodalom iránt érdeklődők köre jelentősen kitágult. 1914 előtt a vagyonos és művelt rétegekből is csak kevesen olvastak szépirodalmat. A két háború között viszont a kispolgárság jelentős tömegei és a szervezett munkások közül is sokan olvasókká váltak. A kiadott könyvek száma ezért – a lakosság kétharmadának elvesztése ellenére – nemcsak hogy nem csökkent, hanem még nőtt is. 1913-ban alig 2400, 1934-ben viszont már csaknem 4000 különféle könyv jelent meg. A példányszám fokozatosan nőtt, s 1938-ra elérte a hétmilliót. Kétségtelen viszont, hogy e magas szám nem az igényes szépirodalmi vagy a tudományos könyveknek, hanem a ponyvának volt köszönhető. A filléres és pengős szerelmi történetek, valamint a kaland- és detektívregények ugyanis átlagosan 17 ezer, míg szépirodalmi munkák csak 3-4 ezer példányban keltek el.

Az irodalmat olvasókénál is nagyobb arányban nőtt az újságolvasók száma. 1910-ben 1882 hírlap és folyóirat jelent meg Magyarországon, 1938-ban 1934. A posta által terjesztett összpéldányszám meghaladta a 100 milliót. A napilapok közül legnagyobb olvasottságnak a délben megjelenő Az Est örvendett, amelyet 150 ezer példányban adtak el.

1938-39-től a sajtóirodalom veszített addigi sokszínűségéből. Papírhiányra és a kezdődő háborúra hivatkozva, de valójában az 1938-as I. zsidótörvény előírásait végrehajtva radikálisan – 1939 elejéig 430-cal – csökkentették a megjeleníthető lapok számát. A „racionalizálásnak” elsősorban a keresztény-nemzeti szempontból kifogásolható, baloldali ideológiájú és zsidó tulajdonban lévő lapok estek áldozatul. Ekkor szűnt meg többek között a polgári radikális hagyományokat ápoló és a Huszadik Század utódának tekinthető Századunk, a szociáldemokraták elméleti folyóirata, a Szocializmus, valamint a nagy múltú konzervatív-liberális napilap, a Pesti Napló.

A film a legnépszerűbb művészeti, illetve szórakoztatóipari ágazattá vált a két világháború között. A kávéházi, éttermi vetítéseket kiszorítva gomba módra szaporodtak a kizárólag filmvetítésre szolgáló épületek: a mozik. 1920-ban 347, 1929-ben 496, 1935-ben már 599 „filmszínház” működött az országban. Az olcsó mozijegyek mindössze néhány – az 1930-as években 20-25 – fillérbe kerültek, tehát bárki által megfizethetők voltak. A mozi népszerűségére jellemző, hogy az 1930-as években az emberek körülbelül ugyanannyi pénzt – 1935-ben például 25-25 millió pengőt – adtak ki mozijegyre, mint minden más nyomdaipari termékre, sajtóra, kalendáriumokra és könyvekre együttvéve. A filmgyártás ehhez képest nehézkesen indult. Az első magyar filmet Uher Ödön rendezte, és ő készítette az első, mai mértéknek megfelelő játékfilmet is Jókai „Mire megvénülünk” című regényéből (1916). Magyarországon 117 film készült 1917-18-ban, és tíz filmvállalat működött, valamennyi eredményesen. Közülük a Corvin készítette a legszínvonalasabb filmeket Korda Sándor igazgató-főrendező irányításával. 1918-ra létrejött a nemzetközi szempontból is jelentős magyar filmművészet, kinevelődött a szakma, felépültek a korszerűen berendezett stúdiók, tehát minden készen állt a továbblépésre. A proletárdiktatúra államosította a filmgyártást, a rendezők azonban tovább dolgoztak, és négy hónap alatt 31 filmet készítettek.

A proletárdiktatúra bukása után a magyar filmgyártást egy darabig vitte még a korábbi lendület, de 1922-re csődbe jutott. A filmművész szakemberek elhagyták az országot, legjobb rendezőink Nyugaton váltak a szakma meghatározó egyéniségeivé. Jellemző, hogy 1922-ben már csak 4 film készült, és a helyzet 1930-ig nem változott. 1929 őszétől kezdték vetíteni a budapesti mozik a hangosfilmeket. Miután a korábbi filmgyártó vállalatok tönkrementek, az állam átvette a Corvin stúdióját, és 1931-ben Hunnia néven hangosfilmgyártásra alkalmassá tette. Az első magyar hangosfilm azonban megbukott, a második viszont a Székely István rendezte „Hyppolit, a lakáj” annál nagyobb sikert aratott. Magyar-francia vállalkozásban készült el (1932) a korszak egyik legszínvonalasabb alkotása, a hazalátogató Fejős Pál „Tavaszi zápor” című filmje, de a szomorú történet bukásra volt ítélve. A közönség elsősorban a könnyű szórakozást ígérő vígjátékokra váltott jegyet, mint a kor legnagyobb kasszasikere, a Törzs Jenő, Kabos Gyula és Perczel Zita főszerepeivel játszott „Meseautó”, vagy a „Köszönöm, hogy elgázolt”, de már a Szép Ernő művéből készült „Lila akác”, vagy Fejős második itthoni filmje, az „Ítél a Balaton” nem érdekelte.

1936 után változás állt be, miután az addig híradókat és reklámfilmeket készítő Magyar Filmiroda is készíthetett játékfilmeket. Ezt követően fellendült a magyar filmgyártás. A két filmstúdió egészséges vetélkedése mozgásba hozta a filméletet, s a Magyar Filmiroda több fiatal, tehetséges rendezőnek adta meg a lehetőséget. S bár az évi több mint 30 film között volt néhány figyelemre méltó alkotás, mint pl. a „Lovagias ügy”, a filmek többsége a biztos üzleti sikerre törekedett, így az igazi áttörés még váratott magára. A háború alatt folytatódott a magyar filmgyártás fellendülése. 1939-ben létrehozták az Országos Nemzeti Filmbizottságot, amelynek joga volt dönteni az új filmek gyártásáról. 1940-ben ünnepelték a kétszázadik magyar hangosfilm, a „Dankó Pista” elkészültét, 1941-ben pedig megszületett az első, részben színes jelenetekkel leforgatott magyar film, „A beszélő köntös”. Ekkor már évi több mint 40 film készült, köztük színvonalas közönségsikert jelentő alkotások (Halálos tavasz, Dr. Kovács István, Férjhűség, Szerelmi láz stb.) 1942-ben aztán megszületett az alig 30 éves Szőts István „Emberek a havason” című filmje, elnyerve az az évi velencei filmfesztivál aranyérmét. (2000-ben a magyar filmkritikusok titkos szavazással az évszázad 12 legjobb magyar filmjei közé választották.) Szőts István zseniális indulásának azonban sem a háború utolsó éveiben, sem 1945 után nem lehetett folytatása. Szőts filmjei mellett a legigényesebb alkotások Radványi Géza, valamint Cserépy László filmjei voltak, akiknek „A harmincadik” című munkája az „Emberek a havason” mellett a korszak másik legfigyelemreméltóbb alkotása.

A hírközlés, ismeretterjesztés és szórakoztatás másik forradalmian új találmánya a rádió volt. Az 1924-es próbaadások után a rendszeres rádióközvetítések Magyarországon 1925. december 1-jén kezdődtek. Ekkor 16 ezer készüléket tartottak nyilván. 10 év múlva, 1934-ben viszont már 340 ezret, 1938-ban pedig 419 ezret. 1938-ban az ország minden 22., ezen belül vidéken minden 30., Budapesten pedig minden 7. lakos fizetett elő rádióra. Magyarország, mint szinte minden másban, az 1000 főre eső rádiókészülékek száma alapján is megelőzte déli és keleti szomszédjait, elmaradt viszont a nyugat-európai országok, sőt Ausztria és Csehszlovákia mögött is. Ezer lakosra az 1930-as évek közepén Németországban 136, Franciaországban 99, Csehszlovákiában 68, Magyarországon 43, Lengyelországban 25, Romániában 12, Jugoszláviában 11, Bulgáriában 3 rádió jutott.

A sport, amelyet a század elején még csak szúk rétegek űztek, a Horthy-korszakban tömeges méretű időtöltéssé vált. A munkaidő szabályozása és így a szabadidő növekedése következtében a tömegsportok kialakulása világtendencia volt. Magyarországon emellett az ifjúsági testnevelés katonai szempontok által motivált, tudatos támogatása is kedvezett terjedésüknek. 1918 előtt Magyarország területén nem egészen 700 sportlétesítményt tartottak fenn. 1935-ben, amikor először készítettek ilyen jellegű részletes statisztikát, ennek majdnem tízszeresét, 6800 sportlétesítményt írtak össze. Ezeknek egy jelentős része – mintegy 2000 – egyszerű céllövőpálya volt. De uszodából is regisztráltak 192-t, teniszpályából pedig 883-at. 1930-ban nyílt meg a margitszigeti Nemzeti Sportuszoda. 33,3 méteres medencéjével és nagy nézőterével akkor ez volt Európa legmodernebb fedett versenyuszodája, amely nagyban elősegítette a magyar úszósportok nemzetközi színvonalra emelkedését. A kor másik nagy sportberuházása a Nemzeti Sportcsarnok felépítése volt a régi lóversenypályán 1940-41-ben.

Az iskolaidő utáni testnevelést, és a természet megismerését szolgálta a cserkészet, mely 1909-től nevelte a magyar fiatalságot. A két világháború közötti tevékenységét olyan kiválóságok irányították, mint Sík Sándor piarista tanár, Magyercsy Béla református lelkész és Teleki Pál. A magyar cserkészmozgalom elismeréseként 1933 augusztusában Gödöllőn rendezték meg a cserkész világtalálkozót, a dzsemborit, amelyen 54 nemzet 26 ezer cserkészfiatalja vett részt. A két világháború közötti időszak másik legjelentősebb ifjúsági szervezete a Leventemozgalom volt, amely a honvédelmi szellemű nevelés mellett nagy súlyt helyezett a testedzésre és a népművészetre.

Az első világháború után jelentősen fellendült az egyesületi élet, s 1932-ben már 14 370 egyesület működött az országban, ezeknek azonban csak mintegy 7%-a volt vallásos, illetve hazafias irányultságú, döntő többségüket a különböző társaskörök, sport- és önsegélyező egyesületek tették ki. A civil társadalomban fontos szerepet játszott a több mint 3 millió egyesületi tag, aki megtisztelő és kötelezettségekkel járó feladaténak tekintette tagságát. A társadalom minden rétegéhez eljutó egyesületek sokszínűsége az úri kaszinóktól a polgári egyleteken és klubokon át a szocialista munkásotthonokig, iparos és paraszti olvasókorokig terjedt. Az egyletek egy részének külön helyisége, másoknak kávéházi vagy asztala volt, amelyek így a társasági élet fontos színterei is voltak. A kávéházakban tehát nem csak az írók és lapszerkesztők találkoztak, hanem a társasági élet más résztvevői is, ahol megbeszélték a világ dolgait, elolvasták az újságokat, vagy kártyáztak, biliárdoztak.

A szabadidő eltöltésének régi formái közül a nyaralás a középosztálybeli családok szinte kötelező penzumává vált. A háború előtt az arisztokrácia, a nagypolgárság és a felső középosztály járt külföldre. E 10-20 ezer fős kör az 1930-as évekre mintegy 200 ezresre duzzadt. Még nagyobb ütemben terjedt a belföldi üdülés. 1911-1914 között a húszmilliós lakosságból évi átlagban csupán 100-150 ezren tartózkodtak különböző hazai gyógy- és üdülőhelyeken, s a Balaton partján nyaranta mintegy 20-30 ezren kerestek felüdülést. Az 1920-as évek elején a belföldi nyaralók száma – követve az összlakosság számának változását – lecsökkent 50 ezerre. Egy évtized múlva, az 1930-as években azonban már egymillió felé közelített. A belföldi nyaralók mintegy fele a Balatonnál üdült. A hosszabb nyári üdülések mellett az 1930-as évektől emellett terjedni kezdett a víkendezés, amelyet a kevésbé tehetős városi rétegek is jobban megengedhettek maguknak.

A mozi, a rádió, a turizmus és a tömegsport terjedése – kiegészülve a technikai modernizáció más vívmányainak, a villamosításnak és motorizációnak a terjedésével – egy nagy életformaváltás kezdetéről tanúskodik. Ez a forradalmi jellegű átalakulás azonban a magyar népesség egészét még korántsem jellemezte. A rohamléptekben modernizálódó városi és ezen belül elsősorban polgári rétegek mellett a falusi lakosság nagy tömbjei lényegében továbbra is hagyományos módon élték életüket. A nyaralás és a turizmus számukra ismeretlen fogalmak voltak, s ha a fiatalabbak néha meg is csodálták a fehér falra vetített, beszélő és mozgó képeket vagy hallgatták a távolba beszélő szerkezet zörejekkel és recsegésekkel teli üzeneteit és zenéjét, mindez még egzotikum volt számukra, s nem életük, mindennapjaik szerves része. Ugyanilyen eseménynek számított az is, ha vonatra, netán autóbuszra ültek, s nem gyalog, lovon, vagy szekéren közlekedtek. Az életformaváltás a falvak és tanyák népéhez átütő erővel csak 1945 után érkezett el.

A politikai rendszer

Politikai intézményeit és azok működését tekintve a Horthy-korszak kormányzati formája a korlátozott, azaz autoriter elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmus volt. A parlamentáris demokráciákkal mindenekelőtt a dualista időszakból átvett polgári liberális intézményrendszer – többpártrendszer, parlament, parlamentnek felelős kormány, a bíráskodás szuverenitása, pluralista szellemi élet – rokonította. Az autoriter állammal pedig ezen intézményi struktúra antidemokratikus működtetése, vagyis az, hogy a polgári demokráciák gyakorlatától eltérően a politikai hatalomért folyó versenyből a társadalom jelentős csoportjait kizárták, a versenyben részt vevők számára pedig egyenlőtlen feltételeket szabtak. Ilyen, az érdekérvényesítés szabadságát korlátózó és az állampolgári egyenlőséget sértő elemek voltak a túlnyomóan nyílt szavazás s a központi végrehajtó hatalom túlzott befolyása, amelyek a háború előtti viszonyokat is jellemezték, valamint – új jelenségként – a sajtószabadság korlátozása és a kormányzati politika, sőt a törvényhozás szintjére emelt antiszemitizmus.

Jelentős társadalmi és politikai feszültséget jelentett, hogy egyes középosztálybeli pályákon a zsidóság népességen belüli arányát messze meghaladóan volt jelen. Így a kereskedők, ügyvédek, kereskedelmi és banktisztviselők mintegy fele, a magántisztviselők, orvosok, újságírók, szerkesztők egyharmada, a színészek negyede volt zsidó. Az ipari, a banki- és kereskedelmi tőkét mintegy 50, zömmel zsidó származású nagytőkés család birtokolta, s érdekeit a kezükben lévő állami és társadalmi intézmények révén érvényesítette: Magyar Nemzeti Bank, Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete, Gyáriparosok Országos Szövetsége, Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés.

Részben ezért, részben pedig annak okán, hogy a kisantant és a nyugati hatalmak néhány bíztató jel ellenére elzárkóztak a revízió gondolatától, Darányi miniszterelnök szakított korábbi konzervatív és enyhén németbarát politikájával, és a revízió egyetlen útjának a Német Birodalommal való szorosabb szövetséget jelölte meg. Ennek még nagyobb nyomatékot adott Ausztria 1938-as bekebelezése, amellyel Németország közvetlen szomszéd lett, illetve az ezzel párhuzamosan felerősödő hazai németbarát mozgalmak. 1938-ban benyújtotta az Első Zsidótörvényt, „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. A törvény kimondta: a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20%-a a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni. A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.

Darányi emellett a szélsőjobboldal megnyerése érdekében korábban a politikai életből mellőzött nyilas vezetőknek ajánlott képviselői helyet – mérséklődésük fejében. Ez viszont mind saját támogatói körében, mind Horthynál kiváltotta a rosszallást, így Darányi lemondott.

Az első zsidótörvényt 1939-ben követte a második, Imrédy miniszterelnök megfogalmazásával, „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. A törvény 6%-ban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta zsidók alkalmazását állami közigazgatási és igazságügyi szerveknél és középiskolákban. Zsidó nem tölthetett be színházakban és médiában olyan állást, amely befolyással volt az adott színház/média szellemi irányvonalára. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat teljesen kizárta a törvény.

A fasiszta vagy nemzeti szocialista totalitarianizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel – hivatalos ideológia, egypártrendszer, parlamentarizmus felszámolása, a szellemi és kulturális élet gleichschaltolása és teljes ellenőrzése, a társadalmat permanens rettegésben tartó fegyveres terrorrendszer stb. – ez a rendszer nyilvánvalóan nem rendelkezett. Kétségtelen viszont, hogy teljes demokráciának sem tartható.

Ezen autoriter rendszere belül Horthy sokáig a „középerős” köztársasági elnökök jogállásához hasonló jogkörökkel rendelkezett. Az 1920-as törvények értelmében, amelyek jogosítványait szabályozták, a nemzetgyűlés, illetve később az országgyűlés által alkotott törvények a kormányzó szentesítése nélkül léptek életbe. A törvényjavaslatokat a kormányzó mindössze egyszer dobhatta vissza „további megfontolás” végett. Ha az így visszaküldött tervezetet a nemzet-, illetve az országgyűlés változatlanul fenntartotta, akkor Horthy 15 napon belül köteles volt kihirdetni. Meghatározott korlátok között elnapolhatta (harminc napra), sőt, tartós munka- és döntésképtelenség esetén be is rekeszthette és fel is oszlathatta a parlamentet. Ez utóbbi esetben azonban haladéktalanul új választásokat kellett kiírnia. A kormányzó tehát királyi vagy diktátori hatalmat egyáltalán nem gyakorolhatott. Mindazonáltal a kormányzó jobbára – néhány ritka pillanattól eltekintve – távol maradt a politikától, az ország irányítását ténylegesen a miniszterei végezték.

Horthy 1920-ban kialakított jogköre az 1930-as években több lépésben bővült. Az 1933. évi XXIII. tc. biztosította számára az országgyűlés huzamosabb időre szóló elnapolásának lehetőségét. Az 1937. évi XIX. tc. pedig megszüntette az országgyűlésnek azt a jogát, hogy alkotmánysértés vagy törvényszegés esetén a kormányzót felelősségre vonhassa. Ugyanez a törvény intézkedett a kormányzó „relatív vétójogának” kiterjesztéséről a törvényhozással szemben. A törvényjavaslatokat eszerint már nem egyszer, hanem kétszer küldhette vissza, s kihirdetésüket nem hatvan napig, hanem 6-6 hónapig halaszthatta. Lehetőséget kapott az utódjának ajánlására is.

A kormányzói jogkörök ilyen mértékű – az „erős” köztársasági elnök, illetve az alkotmányos király jogállásához hasonlítható – kiterjesztése mögött sokan egyfajta kormányzói diktatúra megalapozásának szándékát sejtették. Valójában azonban nem erről volt szó, hanem a kül- és belpolitikai okok miatt előállt szélsőjobboldali veszéllyel szembeni alkotmányos ellensúly keresésének egyik formájáról.

Ez a félelem nem volt megalapozatlan. A náci Németország támogatását élvező és az 1938-ban minden kerületben titkossá tett választójog lehetőségeit kihasználó nyilas szélsőjobboldal ugyanis csaknem megnégyszerezte mandátumai számát. A fasiszta, illetve náci típusú pártok képviselőinek száma ekkor 49-et tett ki, s ezzel megközelítették a 20%-os reprezentációt. A konzervatív kormányzó – valamint a felsőház – jogkörének megerősítésével tehát erre a szélsőjobboldali veszélyre válaszolt az uralkodói elit. A korszak vitathatatlan eredménye, hogy mind a háború utáni zavaros években (főként Bethlen miniszterelnökségének konszolidáló hatásával), mind a ’30-as évek végén Németország megerősödésekor, Magyarország a szomszédos országokkal ellentétben nem lett fasiszta állam, a szélsőjobboldal pedig mindvégig megmaradt parlamenti ellenzékben.

Mikor Szálasi 1937-ben munkásújságában kifejtette: „Szabad csatamezőn, az életben akarjuk és fogjuk a magyarság ellenségeit harcra kényszeríteni, és velük véglegesen leszámolni. Mi a hatalom birtokosai, és nem részesei akarunk lenni”, egyértelműen kimerítette az alkotmányos rend megdöntésére irányuló szervezkedés vétségét, s a belügyminiszter 1937 áprilisában feloszlatta a Nemzet Akaratának Pártját, Szálasit és több mozgalmi társát rövid időre letartóztatták. A Magyar Nemzetiszocialista Párt néven újjáalakult csoportosulást ismét betiltotta a kormány, Szálasit pedig három év fegyházra ítélték.

Ugyanakkor igaz, hogy a kormányzói hatalom megerősítése néhányakban dinasztiaalapítási reményeket, illetve törekvéseket is ébresztett – főleg a külpolitikai eredmények, azon belül a revíziós politika, azaz a magyarlakta terület-visszacsatolások sikere után, mely a kormányzó addig is magas népszerűségét általánosan nagyra emelte. Az ilyen jellegű, meg-megújuló törekvések azonban a konzervatív uralkodó körök ellenállása miatt rendre meghiúsultak. Pontosabban csak annyiban bizonyultak eredményesnek, hogy 1942. február 19-én az országgyűlés két háza kormányzóhelyettessé választotta Horthy idősebb fiát, Istvánt. Ennek jelentőségét viszont nagyban csökkentette, hogy alig fél év múlva, 1942. augusztus 20-án Horthy István repülőszerencsétlenség következtében a keleti fronton életét vesztette. (Az eset körülményei máig nem tisztázottak, özvegye, Ilona meggyőződése szerint a közismerten angolbarát István halálát a németek által szervezett merénylet okozta.)

Új kormányzóhelyettest nem választottak. Magyarország – az idős Horthyval az élén – király nélküli királyságként érkezett el a háború végéhez.

Revízió és hadsereg

A trianoni békeszerződés igazságtalanságaiból következett, hogy a két világháború közötti magyar külpolitika legfontosabb törekvéseivé a határok megváltoztatása vált. A revízió célját és célravezető eszköztárát illetően azonban sem a közvélemény, sem a politikai elit nem volt egységes. A többség mindent vissza akart kapni, vagyis integrális revízióban reménykedett. Mások – elsősorban a rendszer baloldali ellenzéke – viszont megelégedtek volna az etnikai jellegű revízióval, vagyis a határ menti területek visszaszerzésével. A két vélemény között álltak az olyan pragmatisták, mint például Teleki Pál, akik az elérhető optimumra törekedtek.

Mindenki, aki a revízió mellett nyilatkozott, hangoztatta, hogy a határváltozásoknak békés úton, békés eszközökkel kell megvalósulniuk. Néhány álmodozó értelmiségin kívül azonban valószínűleg senki sem gondolta, hogy ez így is lesz. Azt, hogy lesz-e új háború – bár az egész kort sokan csak egy hosszúra nyúlt fegyverszünetnek tartották –, nem lehetett teljes biztonsággal előre látni. Azt azonban, hogy a békés céloknak csakis az erő adhat kellő nyomatékot, minden reálpolitikus tudta. A hadseregfejlesztés ezért – a nagyhangú pacifista szólamok ellenére – minden győztes ország költségvetésében fontos helyet foglalt el, s mihelyt megtehették, a vesztes országok is nagy költségvetési átcsoportosításokkal igyekeztek lemaradásukat behozni. Horthy – úgy is, mint legfelsőbb hadúr – ezt teljes mértékben támogatta, sőt, szorgalmazta.

Magyarország számára a békeszerződés 35 ezer fős zsoldos hadsereg felállítását engedélyezte. A 12 éves szolgálati idő és a szigorú feltételek miatt ezt a létszámot csak az 1920-as évek második felére sikerült elérni. A hadsereg fegyverzete hiányos és korszerűtlen volt. A hét dandárba szervezett haderő dandáronként két-két gyalogezredből, egy kerékpároszászlóaljból, egy lovasszázadból, egy hat löveggel rendelkező tüzérosztályból, egy híradósszázadból, valamint egy gépkocsizóosztagból állt. Egy ilyen hadsereg csak belső karhatalmi feladatok ellátásra lehetett képes, komoly hadviselésre nem.

A katonai ellenőrzés 1927-es megszűnését követően a kormányzat ezért egyik legsürgősebb feladatának a hadseregfejlesztést tartotta. 1930 őszéig a honvédség létszámát 57 ezer főre emelték, és a dandárok tüzérségének számát és erejét megkétszerezték. Emellett hadrendbe állítottak hét repülőszázadot, továbbá hét páncélgépkocsit, amelyek a leendő páncélos fegyvernem alapját képezték. A fegyverek és lőszerek egy részét Magyarországon, elsősorban Csepelen és Diósgyőrött gyártották, másik részét pedig Olaszország szállította.

A magyar katonai doktrína, amelyet Werth Henrik honvédtábornok dolgozott ki 1930-ban, abból indult ki, hogy a háború elkerülhetetlen, s hogy az új háborút a technika fogja uralni. Ezért gyorsan mozgó, gépesített és páncéloscsapatokkal, valamint légierővel alaposan felszerelt, támadó feladatokra kiképzett elithadsereg megteremtésére tett javaslatot. A fennálló tilalmak ellenére ennek szellemében rendelték el 1932-ben az általános védkötelezettséget, amelynek keretében 12-18 hónapos szolgálatra hívták be a katonaköteleseket, s hozzákezdtek a hadsereg gépesítéséhez, valamint a tűzerejének további fokozásához. A huszárszázadokat géppuskákkal és golyószórókkal szerelték fel; a repülőszázadok száma 1936-ra 25-re, a gépeké 192-re emelkedett. Az olasz Ansaldo típusú kisharckocsik beszerzésével megalakult az első harckocsizószázad, amely egy páncélgépkocsiszázaddal és egy gépkocsizó-zászlóaljjal együtt alkotta a magyar honvédség gépkocsicsoportját.

Az egyre valószínűbb háborús konfliktus lehetőségével számot vetve a kormány 1938 elején a hadsereg további s minden korábbinál nagyobb mérvű fejlesztését határozta el. Az 1938. március 5-én Győrben meghirdetett program öt esztendő alatt egymilliárd pengőt, azaz az egyévi átlagos költségvetés 110-120%-át kívánta részben fegyverkezésre, részben az infrastrukturális háttér fejlesztésére fordítani. A valóságban ennél is többet, 1,6 milliárd pengőt költöttek ilyen célokra, s a programot két év alatt, 1940 őszére végrehajtották. A győri program számos nehézipari üzem kapacitását növelte, gyorsította a MÁV, valamint a telefon- és távirodahálózat fejlesztését, gyakorlatilag megszüntette a munkanélküliséget, továbbá hozzájárult a csepeli kikötő korszerűsítéséhez is. A legjelentősebb hatását azonban természetesen a haderőre gyakorolta.

Az 1936-37-ben még 80-85 ezer fős hadsereg 1940-re 107 ezer főre duzzadt. Az ún. Huba-hadrend szerint a legénység 21 dandárt, illetve három hadseregbe szervezve nyolc, majd 1940-től kilenc hadtestet alkotott. Az ütegek lövegszámának megduplázásával tovább erősítették a tüzérséget, a repülőszázadok számát 32-re, a gépekét 247-re emelték, s felállítottak egy ún. gyorshadtestet. Az alapvetően továbbra is gyalogságból álló hadtestektől eltérően ez két gépkocsizó- és két lovasdandárból tevődött össze. Egy-egy gépkocsizódandár három motorizált zászlóaljból,egy gépesített tüzérosztályból, valamint a kisegítő alakulatok mellett egy felderítő zászlóaljnak nevezett páncéljárműves alakulatból állt. A lovasdandárok felépítése annyiban tért el ettől, hogy a három gépesített zászlóaljnak két huszárezred felelt meg.

A gyorshadtest a Magyar Honvédség egyetlen modern és viszonylag gyorsan mozgó alakulata volt. Támadó hadjárat esetén rá várt az a feladat, hogy ellenséges területre mélyen behatolva utat törjön. Az ilyen feladatok ellátásához szükséges harcértéket azonban még a gyorshadtest összetétele és felszereltsége sem biztosította maradéktalanul. Különösen a közepesharckocsik hiányoztak. Az Ansaldo-k, amelyeknek hadrendből való kivonását el is határozták, tulajdonképpen csak páncélozott géppuskafészkeknek számítottak, s a magyar gyárak által előállított Csaba páncélgépkocsik és Toldi könnyűharckocsik 9, illetve 20-30 milliméteres páncélzatai és golyószórókból valamint páncéltörő nehézpuskákból álló fegyverzetük sem felelt meg a modern páncélosokkal szemben támasztható követelményeknek. Ennél is nagyobb problémát jelentett azonban az, hogy a többi hadtestet egyáltalán nem gépesítették. A 118 gyalogoszászlóaljból mindössze hat volt gépkocsizó. A tüzérségek túlnyomó többségét szintén lovak s nem gépek vontatták. A kétségkívül számottevő mennyiségi és minőségi fejlődés ellenére tehát a magyar honvédségnek még 1940-re sem sikerült lemaradását behoznia és a korszerű követelményeknek megfelelő, modern háború viselésére alkalmas ütőerővé válnia. Az 1942-43-as Don melletti harcokban ez ismeretes módon rendkívül tragikus következményekkel járt.

A magyar honvédséget igazán korszerű haderővé felépíteni majd csak a ’43-as újabb haderőfejlesztési programmal sikerült, részben éppen a doni tapasztalatok alapján.

Horthy 1943-44 közötti szerepéről az amerikai Deborah S. Cornelius történésznőt idézem. A Rubicon 2012/3-as számából.

Ritka pillanat, amikor hazánk 20. századi történelmének tragikus korszakáról angol nyelven olvashatunk tárgyilagos, friss szemléletű összefoglalót. Egy ilyen pillanat a Hungary in World War II.: Caught in the Cauldron [Magyarország a második világháborúban – A katlan fogságában] (Fordham University Press, 2011.) című kötet. A szerző pályakezdőként az 1956-os forradalomról írta szakdolgozatát a Yale Egyetemen. 1984-ben, amikor Rutgers doktoranduszaként magyar történelemmel kezdett foglalkozni, felismerte, hogy az angol nyelvű világ egyáltalán nem ismeri Magyarországot, az egyetemi tankönyvekben kevés és félrevezető utalás található hazánkról. 1987-88-ban Fulbright-ösztöndíjasként érkezett Budapestre, s tanúja lett az új, demokratikus és független Magyarország születésének, s annak a szellemi pezsgésnek, amely elsöpörte a korábbi tilalmak egy részét, egyben véget vetett a második világháborús történetünket leegyszerűsítő, kollektív bűnösséget sugalló szemléletének. 2001-ben vágott bele a levéltári munkába, s feldolgozta a legújabb publikációkat is. Ám az elsődleges források mellett összegyűjtött számtalan szóbeli visszaemlékezést, megszólította a sokáig némaságban élőket is. Az amerikai történésznő valami egészen újat alkotott: „nyugati szemmel” tekint ránk, tényszerűen tárja elénk a magyar társadalom által megélt történéseket, traumákat, egyszersmind olyan mélyen érti történelmünk belső összefüggéseit, a nagy és kis szereplők magatartásának mozgatórugóit, ahogy „külföldi” még soha. Mi több, könyve rendkívül olvasmányos, stílusa magával ragadó, mondanivalója a szélesebb publikum számára is érthető.

„Horthy szerepének értékelését segítheti, ha megvizsgáljuk képzettségét. A haditengerészetnél megszerezte a vezénylés, a vezetés képességét. Az amerikai földrész kivételével minden kontinensre eljutott. Anyanyelvi szinten beszélt németül, kitűnően tudott angolul, franciául, valamint olaszul és horvátul is. Haditengerész-tiszti pályafutása során és az alatt az idő alatt – 1909-1914 –, amelyet Ferenc József mellett szárnysegédként töltött el, járatos lett a világban, jól megismerte az udvari életet, eligazodott diplomáciai körökben, és ügyesen mozgott a társaságban. Bár protestáns középnemesi családból származott, katolikus leányt vett feleségül, a csinos Purgly Magdolnát. Előnyös külseje, közvetlen modora és megnyerő lénye népszerűvé tette hívei körében.

Ám tanulmányai vagy korábbi pályafutása során semmi sem készítette fel őt a kormányzói szerepre. Horthy nem volt diplomata és nem sokat értett a politikához. Impulzív volt, hajlott az elhamarkodott döntésekre, és könnyen annak a személynek a hatása alá került, akivel utoljára beszélt. Teljes mértékben nyílt és őszinte volt, képtelen a színlelésre. Nem érdekelte az elméleti okoskodás. A tizenkilencedik századi úriemberek becsületkódexét követte, konzervatív volt, vadul antibolsevik, és túlságosan bízott katonai vezetőinek képességeiben. A hirtelen döntésekre való hajlama, a katonaságba vetett bizalma és az az elszántsága, amellyel egy elavult becsületkódexet követett, kormányzósága utolsó éveiben még ártalmasabb volt, mint korábban.

Horthy és Hitler

Nem volt kérdéses, hogy Magyarország bele fog sodródni a háborúba. Közép-Európában elfoglalt geopolitikai helyzete – olyan országok vették körül, amelyek vagy Németország szövetségesei voltak, vagy német megszállás alatt álltak – előre meghatározta részvételét. Bizonyos feltételek arra késztették Magyarországot, hogy németbarát pozíciót foglaljon el- Magyarország gazdasága 1934-től a Németországgal kereskedelemtől függött; de a németek oldalára állította az elveszített területek visszaszerzésének vágya is [így került vissza közös német-magyar hadműveletekben a Délvidék, és Kárpátalja]. Az 1938-as első bécsi döntéstől Magyarország elkötelezte magát Németország irányában. [Az utolsó löket volt, amikor Kassát – máig nem tisztázott körülmények között – bombatámadás érte felségjelzés nélküli gépekről. Az esetet a szovjeteknek tulajdonították, és hamarosan hadüzenet követte.

Bartha Károly honvédelmi miniszter így reagált: "...miután Szovjet-Oroszország részéről indokolatlan és provokálatlan támadás érte Magyarországot és így hadiállapotot idézett elő ellenünk, mi is hadiállapotban lévőnek jelentjük ki magunkat." A továbbiakban Bartha azt is hangoztatta, hogy egyedül "mi nem veszünk részt” a Szovjet-Oroszország elleni keresztes háborúban – a román és a szlovák állam hadseregei ekkor már jelentős erőkkel harcoltak a Szovjetunió ellen, a finn hadsereg is bekapcsolódott a harcokba és Olaszország is hadat üzent a Szovjetuniónak – annak ellenére, hogy a bolsevizmus elleni harcot legkorábban Horthy Miklós hirdette meg.

Mindazonáltal Bárdossy miniszterelnök tudatosan befolyásolta is a még mindig vonakodó kormányzót a hadiállapot meghirdetéséhez való hozzájárulásához. Elhallgatta előle a szovjet követség táviratát, melyben következetesen cáfolták, hogy közük lenne a támadáshoz, Magyarország felé semmilyen területi követeléssel nem rendelkeznek, és támogatják a revíziós törekvéseket Erdélyben.

Horthy Miklós emlékirataiban erről így ír: "június 26-án az a hír lepett meg bennünket, hogy Kassát és Munkácsot bombatámadás érte. Werth vezérkari főnök jelentése szerint az azonnali vizsgálat azt állapította meg, hogy a támadást szovjet repülőgépek hajtották végre. Egy bombarepesz darabon a leningrádi hadiszergyár jegyét ismerték fel. Ezzel a „kihívás” bekövetkezett, és június 27-én megjelent a hivatalos nyilatkozat: 'Magyarország a felségterületén végrehajtott, nemzetközijog-ellenes, ismételt szovjet orosz légitámadás miatt a Szovjetunióval hadiállapotban lévőnek tekinti magát.' Nem kímélhetem meg Bárdossyt attól a szemrehányástól, hogy azokban a válságos napokban eltitkolta előttem moszkvai követünk egyik táviratát, melyről csak három évvel később értesültem. Ekkor Bárdossy, nyomatékos kérdésemre, be is ismerte ezt a tényt. Kristóffy követ távirata azt a jelentést tartalmazta, hogy Molotov Magyarország semleges magatartása esetére az erdélyi kérdésben a Szovjet támogatását helyezte kilátásba. Ennek az ajánlatnak a komolyságára vallott, hogy követségünknek június 23-át követőleg még nyolc napon át lehetővé tették, hogy a szokásos rejtjeles táviratok útján érintkezzék Budapesttel. Moszkva ezenkívül erélyesen cáfolta, hogy a magyar városok ellen intézett „kihívó” bombatámadásokat szovjet repülőgépek hajtották végre."]

Az erőviszonyok egyenlőtlensége ellenére Horthy sohasem viseltetett hódolattal Hitler – egy „egyszerű káplár” – iránt, aki szerinte különben sem volt úriember. Amikor a müncheni megállapodás – 1938. szeptember 29-30. – előtt Kielben találkoztak, Hitler bejelentette a csehszlovákiai bevonulás tervét, és Horthytól azt kérte, hogy egyidejűleg támadja meg Szlovákiát. Horthy ezt nemcsak elutasította, de fel is dühítette Hitlert azzal, hogy figyelmeztette: jobb volna, ha az egészbe bele sem vágna. Anglia közbelép majd, és – jelentős tengeri ereje révén – végül diadalmaskodni fog. Hitler nem szokott hozzá a kioktatáshoz, félbeszakította Horthyt: „Unsinn! Schweigen Sie!” [Hülyeség! Fogja be!] Horthy senkinek sem engedte volna meg, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljen a magyar állam fejével, a legkevésbé pedig egy hajdani káplárnak, ezért felállt, és kiment a szobából.

Már Magyarország német megszállása előtt is nőtt a feszültség a két ország között. [Az egyik ilyen eset volt, mikor 1939-ben a Lengyelország elleni támadáshoz Teleki miniszterelnök nem nyújtott katonai segítséget, és azt sem engedélyezte, hogy a német csapatok magyar területeken vonuljanak fel, sőt, több ezer lengyel menekült katonát és civilt fogadott be. A német vezérkar főnöke, Halder 1940 május 26-án már azt mondta: "Magyarország kezd arcátlanná válni, ha nem paríroz, protektorátus lesz belőle."]

A legjelentősebb nézeteltérések a következő területeken voltak: Magyarország túlontúl enyhe bánásmódja a zsidó lakossággal; növekvő német gazdasági követelések; vádak Horthy miniszterelnöke, Kállay Miklós ellen. Amikor Horthy kinevezte Kállayt, teljes bizalmáról biztosította, és szabad kezet adott neki. A németek arra gyanakodtak, hogy Kállay igyekszik kapcsolatba lépni a nyugati szövetségesekkel.

A Donnál elszenvedett vereség után kölcsönössé váltak a vádaskodások. A magyarok a németek szemére vetették, hogy elhanyagolták a magyar katonák felszerelését, majd szándékosan feláldozták őket, hogy biztosítsák visszavonulásukat. Hitler viszont a magyarokat tette felelőssé a vereségért. 1943. április 11-én klessheimi kastélyában tartott találkozón a Führer bírálta a magyar fegyveres erőket. Azt állította, hogy az előző télen nem jól küzdöttek, és hogy a harci morál a zsidó befolyás és propaganda következtében nagyon gyatra volt. Horthy visszafogta magát, csak arra mutatott rá, hogy a legjobb katonák sem tudnak eredményt elérni a létszámban és fegyverzetben is jobb helyzetben lévő ellenséggel szemben, és hogy a németek nem szállították le a megígért páncélos járműveket és fegyvereket.

Állandó súrlódás felületet jelentettek a növekvő német gazdasági igények. 1942 őszén éles konfliktus alakult ki a német-magyar kereskedelmi egyezmény éves megújításakor. Szeptemberben a német tárgyaló fél sokkal szélesebb körű gazdasági együttműködést javasolt. A javaslat még jobban integrálta volna Magyarországot a német gazdaságba, és ezzel az ország a szövetséges bombázások nyilvánvaló célpontjává vált volna. A magyar kormány, bár számolt a veszéllyel, hogy Németország lecsökkentheti a magyar újrafelfegyverzési programhoz szükséges szállításait, elutasította a gyárak átadására vonatkozó kérést, és végül elvetette az egész hitelkérelmet.

Az is növelte a feszültséget, hogy a német vezetés nem volt elégedett azzal, ahogyan a magyarok az úgynevezett zsidókérdést kezelték. Miközben a zsidókat egész Európában deportálták, a magyar zsidók, és azok, akik ide menekültek a szomszéd országokból az üldözések és deportálások elől, védelmet élveztek. 1942. október 17-én a német kormány elérkezettnek látta az időt a nyomásgyakorlásra, hogy a magyarok is vegyenek részt a „végső megoldás” megvalósításban. A németek azt követelték, hogy a zsidókat teljes mértékben zárják ki a gazdasági és a kulturális életből, viseljenek sárga csillagot, kezdődjenek meg a deportálások, és a magyarok bocsássanak rendelkezésükre 300 000 munkaképes zsidót ukrajnai munkaszolgálatra.

Horthy viszonylag toleráns zsidópolitikát folytatott, és nem állt készen arra, hogy a németek által követelt zsidóellenes intézkedéseket megtegye. A német jegyzék éppen akkor érkezett, amikor Horthy lépéseket tett, hogy javítsa a fronton lévő munkaszolgálatosok helyzetét. Felmentette Bartha Károly szolgálaton kívüli viszonybeli vezérezredest honvédelmi miniszteri tisztségéből, és a helyére Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredest nevezte ki. Horthy kifogásolta a németbarát pénzügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos javaslatát is, amely – vagyondézsmán keresztül – a zsidó vagyon kisajátítására vonatkozott. Horthy úgy gondolta, hogy a galíciáner zsidókat ki kell zárni az ország életéből, de azokat a zsidókat, akik Magyarországot szolgálták a tudomány, az ipar és a pénzügyek területén, hazafiaknak kell tekinteni.

1943. április 15-én Jagow budapesti német nagykövet azt kérte, hogy távolítsák el az Országgyűlés felsőházából a külügyi bizottság két zsidó származású tagját, Chorin Ferencet és Egry Aurélt. Horthy ekkor kijelentette, hogy nem hajlandó eltűrni azoknak zaklatását, akik tanácsadói vagy a felsőház tagjai. Ebben az időben a pénzügyi bizottságban öt zsidó származású tag működött: Chorin Ferenc, Egry Aurél, Kornfeld Móric báró, Vida Jenő és Ullman György báró. Kállay és Horthy tudták, hogy számíthatnak nemcsak a konzervatívok és a liberálisok, de a szocialisták támogatására is, ezért elutasították a német kérést.

Találkozó Hitlerrel, Klessheim, 1943. április 16.

1943. április 11-én a kormányzó meghívást kapott Hitlertől egy találkozóra a Salzburg melletti klessheimi kastélyba. Hitlernek szokása volt, hogy évente egyszer-kétszer találkozott a vele szövetséges országok vezetőivel. Az előző találkozótól eltérően azonban, amelyek során Hitler bizonyos tisztelettel viseltetett Horthy iránt, az április 16-i audencia éles, barátságtalan hangnemben zajlott le. Hitler rámutatott, hogy milyen rossz Horthy politikája általánosságban, de különösen a háborúval és a zsidókérdéssel kapcsolatban. Valamivel később Hitler megjegyezte: a német kormánynak konkrét bizonyítéka van arra, hogy Kállay miniszterelnök átállni készül az ellenséghez. Ribbentrop elfogott és megfejtett diplomáciai táviratokat mutatott Horthynak, amelyek Szent-Györgyi Albert isztambuli útjával és a Svájcban folyó magyar tevékenységgel foglalkoztak.

A kormányzót láthatóan megviselte idősebbik fia, Horthy István 1942 augusztusában bekövetkezett halála. Lefogyott, veszített elevenségéből és erejéből. A beszélgetések során egyre jobban megmutatkozott aza korábban is ismert hajlama, hogy eltért a tárgytól, és nem összpontosított kellően. Nem olvasott többé naponta újságokat, kezdett elszakadni az európai fejleményektől és a szélesebb külvilágtól. Kevésbé fordított figyelmet a hozzá beérkező memorandumokra, jelentésekre, és lanyhult benne az érdeklődés vagy az erő, hogy levelekben vagy emlékeztetőkben feljegyezze gondolatait.

Horthy sohasem volt híres arról, hogy diszkrét vagy diplomatikus lett volna, és időnkénti emlékezetkihagyásai néha félreértésekhez, vagy zavarhoz vezettek. Kállay szándékosan nem informálta őt a szövetségesekkel megkísérelt tárgyalásokról, mert attól tartott, hogy kifecsegne valamit. A klessheimi megbeszélések alatt Horthy hevesen védte miniszterelnökét, azt állította, hogy a Kállay elleni vádak százszázalékosan hamisak, és hogy Kállay tökéletesen megbízható. Másnap, amikor Hitler arra akarta rávenni Horthyt, hogy nevezzen ki új miniszterelnököt, Horthy így válaszolt: „Tudja, kicsit rossz a hallásom. Úgy látszik, csak a felét értettem annak, amit ön tegnap mondott.”

A Horthy és Hitler közötti eszmecsere leglényegesebb pontjai azzal foglalkoztak, hogy Horthy elnézően bánt a zsidókkal. Hitler úgy vélte, a zsidók felelősek a kommunista forradalomért és a két világháborúért, tönkretették a gazdaságot, és szerinte az is világos volt, hogy az ő propagandájuk felelős a magyar katonák gyenge harci moráljáért. Horthy egyetértett abban, hogy Magyarországon sok olyan zsidó él, aki gondot okoz, de rámutatott arra, hogy a magyarok a pénzcsinálást közönségesnek tartják, ezért részben ők a felelősek azért, hogy a zsidók olyan nagy szerephez jutottak a magyar gazdaságban. Egészen egyszerűen nem könnyű helyettesíteni őket. Ribbentrop felpanaszolta a zsidók jelenlétét a parlament felsőházában, amire Horthy azt válaszolta: nem tehet semmit az alkotmány megsértése nélkül. Kijelentette, hogy a tisztesség határain belül mindent megtett a zsidók ellen, de mégsem ölheti meg őket, vagy szabadulhat meg tőlük valamilyen más módon. Ribbentrop úgy reagált, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba kell zárni.

A németek láthatóan elégedetlenek voltak a találkozóval. Horthy makacsul védte Kállayt, bár tisztességes vizsgálatot ígért a felsorolt vádak ügyében. A zsidókkal kapcsolatban megfogalmazott humánus érvei azt jelezték, hogy nem áll szándékában változtatni a magyar politikán. Egy május 7-én kelt, Horthy által aláírt, de nagy valószínűséggel Kállay és kormánytisztviselők által elkészített levél részletesen visszautasította Hitler vádjait.

Annak ellenére, hogy a németek elégedetlenek voltak Horthyval, még mindig udvariasan bántak vele. Júniusban, Horthy 75. születésnapján Hitler jelezte, hogy egy jachtot küld neki ajándékba. Horthy érzelmes levélben mondott köszönetet, de magántársaságában kigúnyolta Hitler ügyetlen lépéseit: „Mi az ördögöt csinálok én egy yachttal? Áthajózom Pestre? [...] Ha úriember volna, egy hátaslovat vagy egy ménest küldött volna nekem.” Horthy egyre jobban kételkedett abban, hogy a németek képesek lesznek megnyerni a háborút, és készen állt arra, hogy fedezze Kállay nyitását a szövetségesek felé. Ám akármennyire is gyűlölte a nácikat, teljes mértékben őszinte volt, amikor azt ismételte, hogy sohasem fog elárulni egy szövetségest. Ez elvi kérdés volt számára: becsületes ember sohasem árulja el a szövetségesét.

Német megszállás

A politikai és katonai helyzet függvényében a Magyarország megszállását célzó Margaréta-tervet többször módosították. A megszállás időzítését valószínűleg befolyásolta a szövetségesek megtévesztő stratégiája, akik a normandiai partraszállás tervét, az Overlord hadműveletet titkolták. Hitler számára nem az volt a kérdés, hogy mikor foglalja el Magyarországot, hanem az, hogy lesz-e ahhoz elegendő számú német katonája, vagy esetleg román, szlovák és horvát egységeket is igénybe kell vennie. Március 7-én, amikor a Vörös Hadsereg már csak százhatvan kilométerre volt a magyar határtól, úgy érezte, nem késlekedhet tovább.

1944. március 18-ra Hitler a klessheimi kastélyba hívta találkozóra Horthyt. Az volt a szándéka, hogy addig tartja ott a kormányzót, amíg le nem zajlik a megszállás. Kállay figyelmeztette Horthy, hogy veszélyes elutazni, előbb tisztázni kellene, hogy mit szándékoznak tenni a németek a határon felsorakozott katonáikkal. Horthyt és kíséretét Hitler, Ribbentrop és Keitel üdvözölte. A légkör hűvös volt. Hitler magánbeszélgetésre invitálta Horthy, és a kormányzó visszaemlékezése szerint azt mondta, hogy az olasz megadás rettenetes katasztrófája fényében meg kell akadályoznia Magyarország árulását. Horthyt felbőszítette az árulás vádja. Kijelentette, hogy ezeréves történelme során Magyarország sohasem árulta el egyetlen szövetségesét sem. Ha pedig a nemzet érdeke fegyverszünet kérését követeli meg, Horthy becsületbeli ügynek tartaná, hogy arról először a németeket értesítse.

Hitler ezután bejelentette, hogy már elhatározott ügy Magyarország katonai megszállása. Ekkor Horthy valóban felháborodott. [Válaszként odavetette: „Ha ennyi felesleges ereje van, Hitler úr, akkor jobb lenne, ha ezeket a közös ellenség, az oroszok ellen vetné be.”] Később azt mondta C. A. Macartney történésznek, hogy ha nála lett volna a revolvere, lelőtte volna a gazembert, és egész életében bánta, hogy nem tette ezt meg. Horthy felugrott, kisietett a szobából, és a haragtól vörös harccal saját szobája felé igyekezett. Hitler, aki szintén dühös volt, az ajtóig utánament. Megpróbálta rávenni Horthy, hogy térjen vissza, de a kormányzó lerázta őt, és bezárkózott a szobájába. [Azt gondolhatnánk, hogy a megváltozott viszonyok között Horthy már nem ismételte volna meg az 1938-as jelenetet, de mint látható, igen.] Nem sokkal később Hitler arra kérte a kormányzót, ebédeljen vele. Horthy kíséretének tagjai nem kaptak világos beszámolót a találkozóról, annyira izgatott volt a kormányzó. Amikor átadták Horthynak az ebédmeghívást, azt felelte: csak akkor fogadja el, ha folytatják a megbeszéléseket. Az ebédre fagyos csendben került sor.

A második megbeszélésen Hitler megismételte a korábbi klessheimi találkozón felhozott vádjait, amikor azt állította, hogy Magyarország tárgyal a szövetségesekkel. Jegyzőkönyvet adott át Horthynak, amely felsorolta a német megszállás célkitűzéseit: új magyar kormányt kell kinevezni Imrédy elnöklete alatt, Rátz Jenőt kell megtenni honvédelmi miniszternek. A megszálló hadsereggel egy német teljhatalmú miniszter is érkezik Magyarországra. A kormányzónak proklamációt kell kibocsátania, és utasítania kell a magyar népet és a honvédséget, hogy fogadják barátságosan a Wehrmachtot.

Horthy méltatlankodva utasította el a jegyzőkönyv aláírását, kijelentette, hogy még soha életében nem hazudott, és most sem fog. Kétségbeesésében Horthy azt mondta Hitlernek, hogy ha nem szállja meg Magyarországot, ő ünnepélyesen megígéri, hogy Magyarország nem áll át az ellenséghez. Ha az ígéretét az ország nem tartaná be, öngyilkosságot fog elkövetni. Hitler azt válaszolta: „És az mire volna jó nekem?” Ezzel a bizarr végszóval holtpontra jutott a megbeszélés. Horthy átöltözött az utazáshoz, és bejelentette, hogy azonnal indulni szeretne. Ribbentrop úgy tudta visszatartani, hogy állégitámadást és füstfüggönyt rendelt el a kastély fölé. [Közben a telefonkapcsolatban is vonalszakadást okozott a „légitámadás”, így az összeköttetés Budapesttel megszűnt.]

Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke meg volt győződve, hogy bármilyen ellenállásnak borzalmas következményei lettek volna. Rábeszélte Horthy, hogy tegyen még egy kísérletet Hitlerrel. Hitler és Ribbentrop mindketten utaltak valamilyen kompromisszum lehetőségére. Ha Horthy beleegyezik, visszatérhet Budapestre, és ott olyan kormányt nevez ki, amely elfogadható a németek számára. Ha megvalósulnak a garanciák, mondta Hitler Szombathelyinek, akkor visszavonja majd a csapatait Magyarországról. Úgy tűnt, ez az ígéret valamennyire kiegyensúlyozta a helyzetet. Este nyolc óra felé Ribbentrop megjelent, és azt mondta Horthynak, hogy Hitler felkészült a további megbeszélésre. Hitler erőfeszítést tett, hogy békülékenyebb hangot üssön meg, és kérte Horthy, őrizze meg a helyét. Megígérte, hogy a német katonákat visszavonja, amint megalakul egy olyan magyar kormány, amely évezi a bizalmát.

Vitatkoznak arról, hogy Horthy mit is ígért meg Klessheimben, s kétségtelen, hogy volt valamilyen megállapodás: Horthy nem fog lemondani, de elbocsátja Kállayt, és kinevez egy olyan kormányt, amely élvezi a németek bizalmát. Hitler megígérte, hogy ha hivatalba lép egy számára elfogadható kormány, visszahívja a katonáit. Horthy később megerősítette: „Ez volt a legfontosabb pont, amelynek alapján meghoztam a döntésemet.” Úgy tűnik, abba is beleegyezett a kormányzó, hogy az egész magyar hadsereget elküldi az orosz frontra, és természetesen folytatódnak a jelentős élelmiszer- és hadianyag-szállítások Németországba. Az induláskor Hitler kikísérte a magyar küldöttséget a vonathoz.

Horthy garanciái láthatóan elegendőek voltak ahhoz, hogy meggyőzzék Hitlert: a megszállás nagyobb bonyodalmak nélkül lezajlik. Elrendelt néhány változtatást a Margaréta-terven, visszavonta például azt a parancsot, hogy a németek foglalják el a várat. A magyar katonáknak a laktanyáikban kellett maradniuk, de nem fegyverezték le őket.

Amikor Horthy elhagyta a klessheimi kastélyt, fogalma sem volt a helyzet súlyosságáról. Nehezen tudta volna elképzelni, hogy a német megszállás véget vet majd annak, amit az ún. Horthy-korszak legjelentősebb eredményének tartottak: bizonyos fokú politikai szabadságnak és pluralizmusnak annak ellenére, hogy a radikális jobboldal többször is megkísérelte az egypártrendszerű diktatúra bevezetését. A kontinensen Magyarország egyike maradt annak a kevés országnak – és az egyetlen Kelet-Európában –, amely lehetővé tette a többpártrendszer működését, és biztosított bizonyos gyülekezési és sajtószabadságot.

Horthy március 20-ra Koronatanácsot hívott össze, amelyen beszámolt a Hitlerrel folytatott megbeszéléseiről, nem hallgatva el azt a fenyegetést, hogy Hitler akár a román, szlovák és horvát hadsereget is igénybe veheti a megszálláshoz. Kállay felajánlotta lemondását, ám – a külső erőszakra hivatkozva – nem volt hajlandó aláírni sem az ülés jegyzőkönyvét, sem a lemondási okmányát. Azt javasolta, hogy vagy Keresztes-Fischer legyen a miniszterelnök, vagy egy ügyvezető kormány vegye át a kormányzást, de a kezdetektől világos volt, hogy olyan kormányt kell felállítani, amelyet a németek elfogadnak.

Horthy egész délután súlyos döntéseken vívódott, miközben ellentmondásos tanácsokat kapott. A Chorin Ferenc és Kornfeld Móric vezette zsidó küldöttség arra kérte, hogy ne mondjon le, és járjon a németek kedvében az új kormány kinevezésével. Ellenkező esetben a zsidókra a biztos megsemmisítés vár. Este Kállay, akit megráztak a Gestapo brutális cselekedeteiről kapott hírek, megpróbálta rávenni a kormányzót a lemondásra. Csak így cáfolhatják meg a Gestapo által terjesztett hírt, amely szerint Horthy beleegyezett az ország katonai megszállásába. Horthy válasza az volt, hogy a kapitány nem hagyhatja el a süllyedő hajóját, ott kell maradnia a hajóhídon a végsőkig, és meg kell védenie azokat a becsületes férfiakat és nőket, akik vakon megbíztak benne. Kállay ekkor azt tanácsolta, hogy kövesse X. Keresztély dán király példáját, vonuljon vissza az államügyektől, és válassza a teljes passzivitást. Horthy azonban kitartott amellett, hogy nem hagyhatja magára népét a kivételes kényszerhelyzetben.

Horthy hamarosan tapasztalta, hogy milyen nehéz a kormányzás korábbi tanácsadói háttere nélkül. Hitlertől három napot kapott az új kormány felállítására, ám ha tárgyalásai nem járnak sikerrel, bekövetkezik a teljes megszállás. Végül Sztójay miniszterelnöki kinevezése mellett döntött [bár a németek Imrédyt kérték, aki a zsidótörvényekkel már „bizonyított”], aki egykoron hivatásos katona volt, és közel tíz esztendeje szolgált már követként Berlinben. 1944. március 22-én hajnali 3.45-kor megszületett az egyezség, a kormányba bekerültek a kormánypárt jobboldali miniszterei és Imrédy hívei is. Mivel a miniszterek fele már hivatalban volt, és több új tag is a kormánypárt tagja volt, megmaradt a bizalom az új kormány iránt. A németek számára azonban az volt a legfontosabb, hogy Horthy törvényes kormányt nevezzen ki, teljesítve azt a német óhajt, hogy alkotmányos kormánya legyen az országnak, és a kormányzó is hivatalában maradjon.

Úgy jelentették be az új kormány megalakulását, mintha semmi kellemetlen dolog nem történt volna. A lakosság akkor szerzett tudomást az egészről, amikor a kormány más le is tette az esküt. A hivatalos közvélemény szerint a német csapatok kölcsönös megegyezés alapján érkeztek Magyarországra, a magyar és a német nép közötti régi jó viszony és fegyverbarátság szellemében.

Le kellett volna mondania a kormányzóságról?

Horthy elhatározása, hogy kormányzó marad, egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekről azóta is hevesen vitatkoznak a magyarok. Jobban járt volna Magyarország, ha Horthy lemondott volna? Vagy ha visszavonult volna az államügyektől, mint a dán király? Horthy csak a mindennapi ügyektől vonult vissza, viszonylagos elszigeteltségben élt a várban. Ezzel az önmagára kiszabott elszigeteltséggel lehetőség szerint igyekezett távolságot tartani a Sztójay-kormány intézkedéseitől. Ez azonban a németek érdekeinek is megfelelt, mert az új kormány intézkedései így is Horthy nevében születtek. Horthy állítása szerint a fő ok, amely miatt kormányzó maradt, az volt, hogy Hitler megígérte, kivonja a német csapatokat, ha olyan magyar kormány alakul meg, amelyben megbízhat. Sajnálatos módon azonban a szövetséges hatalmak ezután úgy tekintettek Magyarországra, mint náci vazallus államra, és nem mint megszállt, országra, éppen azért, mert Horthy megtartotta kormányzói posztját.

Horthy és a zsidók deportálása

Az új kormány hozzáfogott a németek által követelt intézkedések megvalósításához. A honvédség és a kormány tagjai akkor is elfogadták a németek kéréseit, amikor tisztában voltak azok teljesíthetetlenségével. Felgyorsították a mozgósítást. Az 1. hadsereget most először mozgósították. Azonnal megkezdődött a magyarországi zsidókérdés régen sürgetett megoldása is, Adolf Eichmann felügyelete alatt. A németek feladatát megkönnyítette, hogy szétverték a hagyományos magyar politikai vezetést. A magyar gazdasági, diplomáciai és katonai elit németellenes csoportjait minden fontos pozícióból elmozdították. Akik tiltakoztak a zsidótörvények ellen, vagy német börtönökbe, koncentrációs táborokba kerültek, vagy az országban bujkáltak.

A németek felhasználták tapasztalataikat, amelyeket a többi európai országban szereztek a zsidók deportálása során, és így Magyarországon meglepően rövid idő alatt célt értek, a magyar hatóságok pedig teljes mértékben együttműködtek velük. Az a tény, hogy Horthy a hivatalában maradt, és az új kormánynak megadta a legitimáció látszatát, növelte a bizalmat, hogy a parancsokat itt teljesíteni fogják. Veesenmayer azt írta Berlinbe, hogy a magyar kormány komolyan veszi a feladatát, és dicséretes módon végre is hajtja. A megszállás után néhány hét leforgása alatt a zsidókat gettókba, internálótáborokba és „sárga csillagos házakba” zárták. Utána pedig, május 16-tól vidékről 437 402 embert deportáltak Auschwitz-Birkenauba és kb. 15 000 főt az ausztriai Strasshofba.

Ravasz László református püspök április 12-én figyelmeztette Horthyt, hogy milyen atrocitásokra kerül sor. Mire Horthy hívatta Jaross Andor belügyminisztert, és utasította, hogy indítson vizsgálatot. Az Endre László belügyminisztériumi államtitkár által elkészített jelentés azonban tele volt képtelen hazugságokkal, például hogy a vidéki gettók valódi szanatóriumok, hiszen olyan egészséges a szabadban élni. Ravasz annyira felháborodott, hogy másodszor is kihallgatást kért a kormányzótól április 28-án. Könyörgött a kormányzónak, hogy ne engedje az ő nevét összekapcsolni a zsidók ellen elkövetett kegyetlenkedésekkel. Horthy nem örült az egyházi beavatkozásnak, elmagyarázta, hogy az első bejelentésre minden megmozgatott, vizsgálatot rendelt el, és meggyőződése, hogy már véget vetett minden botrányos bánásmódnak. Azok a zsidók, akik nem kerülhettek be a hadseregbe, munkaszolgálatot teljesítenek, és Németországban fognak dolgozni, mint sok százezer magyar munkás. Ravaszt megdöbbentette, hogy miniszterei és tábornokai mennyire félrevezették Horthyt.

Május végén azonban Horthy kormányzó lassan tudatára ébredt a kegyetlenkedéseknek. Pető Ernő, a család régi barátja és a Zsidó Tanács más tagjai részletes adatokat szolgáltattak a brutális deportálásokról, és arra figyelmeztettek, hogy ha nem történnek ellenintézkedések, el fog pusztulni a teljes magyar zsidó közösség. Megdöbbentő személyes történetek és részletes adatok megismerése után – zsidók marhavagonokba zsúfolva, egyetlen vödör ivóvízzel, öregek, betegek deportálása, még a háborús hős zsidók sem képeztek kivételt – Horthy végre elismerte a zsidókkal szembeni embertelen bánásmódot, ám csak lassan mozdult, mert félt szembeszállni a németekkel. Ebben az időben még nem volt széles körben ismert az európai zsidóság sorsa. Bár zsidó vezetők küldtek figyelmeztetéseket a szövetségeseknek, az amerikai és a brit külügyminisztérium különböző okokból nem terjesztette ezeket a híreket.

Eljött azonban az idő, amikor Horthy végre felfogta, hogy nem a németek foglya, és visszanyert valamit hajdani önbizalmából. Megpróbált tenni valamit, hogy leállítsa az embertelenségeket és kivételes brutalitást, amellyel a zsidókkal bántak. Június elején írt Sztójaynak arról, hogy a közelmúltban bizonyos dolgok a tudomására jutottak, amelyekről addig nem tudott, és ez különösen a zsidókkal szemben alkalmazott brutális és embertelen bánásmód volt. Úgy ítélte meg, hogy azonnal intézkedni kell, megakadályozni a kegyetlenségeket, különbséget kell tenni a megkeresztelkedettekkel és azokkal, akik érdemeket szereztek, mérnökök, gazdasági vezetők és főként orvosok voltak, akiknek szolgálataira háborús időkben szükség volt. Hogy ne folytatódhassanak a könyörtelen és embertelen intézkedések, a zsidó ügyeket ki kell venni Endre László államtitkár kezéből, és Baky László belügyminisztériumi államtitkárt el kell mozdítani állásából.

Június utolsó hetében páratlan nemzetközi kampány indult meg a magyar zsidók érdekében, miután eljutott Svájcba az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyv egy példánya. A jelentést két szökött rab, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler írta. Ez volt az első beszámoló Magyarországon, amely pontosan leírta a tábor földrajzi helyzetét, és szólt az auschwitzi gázkamrákban elkövetett tömeggyilkosságokról, valamint a felkészültségről, amellyel a magyar zsidók érkezését várták. Szlovák zsidó vezetők küldték el a jelentés a magyarországi Zsidó Tanácsnak és kulcsfontosságú magyar személyiségeknek, beleértve egyházi vezetőket is. Ugyanakkor, máig vitatható okokból, nem terjesztették a híreket a zsidók körében.

Amikor Svájcban megjelent az Auschwitzról szóló híradás, jelentős sajtókampány bontakozott ki, amely aztán alulról szerveződő tiltakozásokhoz vezetett. Nagybetűs főcímek tiltakoztak a huszadik századi európai barbárság és a sötét középkort idéző tettek ellen.

Talán ennek hatását kívánták kivédeni a németek azzal, hogy elkészítettek egy német propagandafilmet, amely a magyar csendőrök durvaságát mutatta be. A képeken természetesen sehol sem bukkant fel egyetlen német sem. Csak a magyar határon túl jelentek meg a „humánus” németek vöröskeresztes ápolónőkkel, amint friss vizet és élelmet osztogattak, segítséget nyújtottak a szenvedőknek. A svájci magyar követség eljutatta a jelentését Horthynak a filmről. Volt valami még ártalmasabb is: egy svájci újságcikk kigúnyolta a magyarokat, akik „lovagias nemzetnek” tartják magukat, mégis ilyen szégyenletes cselekményekben vesznek részt, amelyek örökre foltot hagynak a nemzet becsületén. Horthy, aki mindig is rendkívül büszke volt Magyarország becsületére és lovagiasságára, most elborzadt.

Június 23-án a Zsidó Tanács ifj. Horthy Miklós közvetítésével emlékeztetőt küldött a kormányzónak, figyelmeztette, hogy a közeli jövőben a németek deportálni akarják a budapesti zsidóságot is. Könyörögtek, hogy állítsa le a deportálásokat. Június 25-én Horthy Bethlentől is hosszú memorandumot kapott, amely elítélte a zsidók ostoba és embertelen üldözését, amellyel a hivatalban lévő kormány bemocskolja Magyarország nevét. Ugyanazon a napon megérkezett XII. Pius pápa Horthyhoz címzett levele is, aki a kormányzó beavatkozását kérte, bár nem említette név szerint a zsidókat. Horthy üzenetet kapott Roosevelt elnöktől is, és egy nevére szóló táviratot a svéd királytól. Mindketten arra kérték „az emberiesség nevében”, hogy tegyen lépéseket, és mentse meg azokat, akiket még lehet. Horthy rájött, hogy a június 21-i és 23-i kormányüléseken a kormány nem hajtotta végre a hónap elején Sztójaynak adott utasításait. A levelek, az üzenetek és hogy a kormány nem engedelmeskedett parancsainak, cselekvésre késztette Horthyt.

Június 26-ra Horthy Miklós Koronatanácsot hívott össze, amelynek ez volt az első ülése a német megszállás első napjai óta. Horthy a deportálásokról beszélt, és azokról az üzenetekről, amelyek őt tették felelőssé a budapesti zsidók sorsáért. Horthy szadista gazembernek nevezte Endre Lászlót, a zsidóellenes kampányért felelős két államtitkárt, újra kérte a lemondásukat, és azt is, hogy a magyar közigazgatás és a csendőrség ne vegyen részt a deportálásokban.

Annak ellenére, hogy Horthy kiadta a parancsot a budapesti zsidóság deportálásának leállítására, június végén–július elején Szegedről, Sopronból, az ország déli és nyugati részéből továbbra is elindultak a zsúfolt tehervonatok. Bakyt és Endrét ideiglenesen felfüggesztették állásukból, mintegy engedményként, de ez csak a látszat volt, és a budapesti deportálások kezdeti időpontját elhalasztották június 30-ára. Veesenmayer azt remélte, ezek az engedmények kielégítik Horthyt.

Mikor szerzett tudomást Horthy a deportált zsidók sorsáról?

Még mindig vitatott téma, hogy mikor szerzett tudomást Horthy a deportált zsidók sorsáról, bár azt tudnia kellett, hogy a nácik el akarják pusztítani a zsidóságot.

Horthy azt állította magáról, hogy a német megszállás után önmagát a németek foglyának tekintette, és nem vállalt közösséget a kormány cselekedeteivel. Azzal, hogy a kormány rendeleti úton kormányzott – nem törvényekkel, amelyek megkövetelték volna az ő aláírását is –, a saját logikája szerint felmentette magát a felelősség alól. Ennek ellenére a németek által támogatott kormány minden intézkedése az ő nevét viselte.

Különböző időpontok keringnek azzal kapcsolatban is, hogy mikor jutott el Horthyhoz az Auschwitzi jegyzőkönyv. Horthy Ilona 2000-ben kiadott emlékirataiban ezt a vitát kommentálva rámutatott, hogy ő az egyetlen, aki tudja, hogy mikor került Horthyhoz a jegyzőkönyv magyar fordítása, mert ő feljegyezte a naplójába a dátumot, míg a többi visszaemlékező csak a memóriájára hagyatkozott. Amikor Török Sándor, az ismert író és a Zsidó Tanács tagja átadta a jegyzőkönyv egy példányát a kormányzó menyének, Ilona elvitte azt az anyósához, mert Horthy a dolgozószobájában volt. Horthy Miklósné könnyek között olvasta végig az iratot, és megígérte, hogy átadja Horthynak, amint kijön dolgozószobájából. Horthyné később elmondta, milyen mélyen megrendült a férje, és arra gondolt, hogy ilyen borzalmak nem is lehetnek igazak. Horthy ezután kijelentette, hogy a deportálásokat le kell állítani. Három nappal később, július 6-án a magyar kormány leállította a zsidók deportálását, Sztójay miniszterelnök tudatta ezt a németekkel, akik csak azért fogadták el a döntést, mert katonai helyzetük nagyon ingatag volt.

A Zsidó Tanács

A németek követelésére létrejött az úgynevezett Zsidó Tanács, amelynek a németek utasításait kellett végrehajtania. A zsidó közösség vezető tagjai azt a parancsot kapták, hogy május 20-án reggel jelenjenek meg a zsidó közösség székházában. A Gestapo arról informálta őket, hogy a zsidó ügyekben egyedül a Gestapo a felelős, és mindenkit kivégeznek, aki nem engedelmeskedik a parancsoknak. Bátorítóan hozzáfűzték: ha a zsidó népesség szófogadóan viselkedik, nem éri bántódás. A tanács feladata volt a zsidó közösség képviselete és a Gestapo parancsainak végrehajtása.

A németek számára életbevágó volt, hogy az országban a zsidó közösségek legitim vezetőjüknek fogadják el a Zsidó Tanácsot, mert így lehetett biztosítani a náci kérések teljesítését. Április 6-án a parancsoknak megfelelően a Zsidó Tanács körlevelet intézett a vidéki zsidó vezetőkhöz, tudatva velük a tanács megalakulását, hatáskörét és azt, hogy felső hatóságok parancsára a magyar zsidóknak az egész országban a Zsidó Tanács irányítása alatt kell szervezkedniük. A körlevél felkérte a vidéki zsidó vallási közösségeket, hogy szervezzenek és irányítsanak helyi zsidó tanácsokat.

A háború után vádakat fogalmaztak meg a Zsidó Tanács ellen, és gyakran feltették a kérdést: miért vállaltak a tagok szerepet a tanácsban. A vád az volt, hogy bizonyára önmaguk, családjuk, rokonaik védelmében tették, így akartak különleges kiváltságokra szert tenni. Stern Samu elnök elmagyarázta, hogy kapcsolatai révén könnyedén elmenekülhetett volna Svájcba. Ő azonban hitvány, férfiatlan, felelőtlen viselkedésnek tartotta ezt, önző menekülésnek és dezertálásnak. Arra gondolt, hogy bőséges vezetői tapasztalataival talán a zsidók hasznára lesz. Abban is reménykedett, hogy a maguk oldalára állíthatja a kormányzót, akit húsz éve ismert, és segítséget kaphat tőle a zsidók megmentésére.

A budapesti zsidóság deportálásának leállítása

A kormányzó tudomást szerzett Baky László tervéről, amely szerint a budapesti zsidók gyors likvidálását egy kormányzati puccsal lehet a leggyorsabban megvalósítani, azoknak a csendőralakulatoknak a segítségével, amelyek közreműködtek a vidéki zsidóság deportálásában. Július elején több csendőr szuronyos puskával járta a főváros utcáit, megtörve ezzel a szigorú szabályt, amely szerint a városokban a rendőrség teljesített szolgálatot, a csendőrség pedig vidéken.

Horthy ez alkalommal szokatlanul merészen cselekedett, Nem hívatta magához a Honvéd Vezérkar főnökét, Vörös János honvédvezérezredest, hanem utasította Lázár Károly honvédaltábornagyot, testőrsége parancsnokát a szükségesnek vélt lépések megtételére. Lázárt aggasztotta, hogy nem állt a rendelkezésére Budapesten kellő létszámú és erejű katonai erő. Ekkor, július 2-án a Duna-parton találkozott barátjával, Koszorús Ferenc vezérkari honvédezredessel, az I. páncéloshadtest vezérkari főnökével. Koszorús kérte Lázárt, mondja meg Horthynak, hogy ha szükség lesz rá és a kormányzó elrendeli, megszabadítja a fővárost a csendőralakulatoktól.

Július 5-én este 11 óra körül Koszorús parancsot kapott a kormányzótól, hogy távolítsa el a csendőröket a fővárosból. Reggel Baky Lászlóhoz tiszti járőrt küldött azzal a paranccsal, hogy huszonnégy órán belül a csendőregységek hagyják el Budapestet, ellenkező esetben erővel távolítja el őket. Július 7-én estefelé úgy látszott, a terv működik. Vörös János, a Honvéd Vezérkar főnöke figyelmeztette ugyan Horthyt, hogy a németek sohasem nyugszanak majd bele a deportálások egyoldalú leállításába, de Faragho honvédaltábornagy, a csendőrség és a rendőrség felügyelője nem akarta semmibe venni a kormányzó parancsát. Sztójay is úgy érezte, végre kell hajtani Horthy utasításait. A németek meglepődtek, még nem készültek fel a közvetlen konfrontációra. Július 7-én a csendőrök rendben megkezdték a Budapestről történő kivonulást.

Veesenmayer, aki gyakran sikerrel tudta meggyőzni vagy megfenyegetni a kormányzót, most is meg volt győződve róla, hogy majd később folytathatja a deportálásokat, de Eichmann elképedt, és azt mondta, hogy hosszú munkássága alatt először esett meg, hogy egy vezetőnek sikerült leállítania a zsidók deportálását azzal, hogy katonai erővel fenyegetőzött.

Ma már nem lehet tudni, mi történt volna, ha Horthy korábban lép: elmozdították vagy elhallgattatták volna? Június végére azonban a németek általános katonai helyzete kétségbeejtő volt. Június 6-án megindult a nyugati szövetségesek normandiai partraszállása, és a hónap végére nyilvánvalóvá vált, hogy a németek nem tudják visszaszorítani a tengerbe a szövetségeseket. Még ennél is rosszabb volt a helyzet a keleti fronton. Június 22-én a szovjetek megkezdték a Bagratyion hadműveletet: egy 3200 km-es frontvonalon 166 szovjet hadosztály indított általános támadást. A szovjetek nemcsak számbeli fölényben voltak – 166 hadosztály állt a harminc-egynéhány némettel szemben –, de a nehézfegyverzet, a tüzérség és a légierő terén is felülmúlták a németeket, akik tíz nap alatt szörnyű veszteségeket szenvedtek. A németek számára ez nagyobb katasztrófa volt, mint Sztálingrád vagy Kurszk. A három német hadsereg több mint 196 000 embert veszített. 130 000-nél többen estek el, és 66 000 volt a hadifoglyok száma. [Nem sokkal eztán, augusztus 23-án Románia is kilépett a szövetségből, és átállt a szovjetekhez, további nehéz helyzetbe hozva a németeket.]

A fegyverszünet kérdése

A Szovjetunióval kötendő fegyverszünet kérdése: sikerülhetett volna? Megmenthette volna Magyarországot a háború utolsó, pusztító hónapjaitól?

Horthy 1944. szeptember 6-án megtudta újonnan kinevezett miniszterelnökétől, Lakatos Géza honvédvezérezredestől, hogy a szovjetek áttörték a magyar védelmi vonalakat. A megrendült kormányzó másnapra összehívta a Koronatanácsot, hogy megvitassák a fegyverszüneti tárgyalás megkezdését.

A találkozón nemcsak a németbarát Reményi-Schneller és Jurcsek, de a németellenes résztvevők is ellenezték a gondolatot, mind tartottak a németek reakciójától. Csatay honvédelmi miniszter kompromisszumként azt ajánlotta, intézzenek ultimátumot a németekhez: ha nem küldenek huszonnégy órán belül öt páncéloshadosztályt Magyarországra, az ország arra kényszerül, hogy fegyverszünetet kérjen. A résztvevők úgy fogadták el ezt a megdöbbentő ötletet, mint bölcs megoldást. A rendkívül meglepett németek természetesen azonnal megígérték, hogy elküldik az óhajtott egységeket. Lakatos csak jóval később jött rá, hogy ez a döntés a lehető legrosszabb következményekkel járt: elhalasztották a fegyverszünet érdekében teendő lépést, és felhívták a németek figyelmét az előkészületekre.

Szeptember 10-én Horthy magántanácsot hívott össze azon politikai és katonai tanácsadóinak részvételével, akikben megbízott, és bejelentette, hogy eljött a háborúból való kiugrás ideje. Bethlen – akit erre az alkalomra becsempésztek a várba – támogatta a kormányzót, és azonnali cselekvést sürgetett. Magyarországnak ki kell lépnie a háborúból, ellenkező esetben letörlik a térképről. Sokan nem értettek egyet Bethlen javaslatával, nemcsak azért, mert féltek az oroszoktól, hanem azért sem, mert a többség, Horthyhoz hasonlóan, hitt a régimódi becsületkódexben, azaz abban, hogy Magyarország csak a hagyományos módon hagyhatja el szövetségeseit.

Ötórás vita végén széles körű megegyezés született. A finn példát követve fegyverszünetet kell kérni, de hogy ne minősüljenek árulóknak a magyarok, ezt tudatni kell a németekkel. Lakatos, akit zavart, hogy katonaként nem volt járatos a belpolitikában, elhatározta, hogy ragaszkodik az alkotmányos elvekhez. Azt kérte, hogy a kérdést a kormány tárgyalja meg, mert a miniszterek felelősek az ország közvéleménye előtt, még ha a parlament már nem is képviselte többé a nemzetet.

A szeptember 11-i kormányülés igen szerencsétlenre sikeredett. A kormány egyhangúlag elutasította a fegyverszüneti kérelemre vonatkozó határozatot, és lemondással fenyegetőzött, ha a kormányzó semmibe veszi a véleményét, és fegyverszünetet kér. Egyik kormánytag a másik után beszélt arról, hogy nem vállalja a fegyverszünetkéréssel járó feszültséget. A kormányülés jegyzőkönyve megőrizte az ingadozó miniszterek kommentárjait: „A németek rettenetes bosszút fognak állni”, „Még túl korai fegyverszünetért folyamodni!” Horthyt megdöbbentette, amit Lakatos jelentett neki az ülésről.

A kormány támogatása nélkül a kormányzó arra kényszerült, hogy tanácsadói szűk csoportjához folyamodjon. Azon az estén a kormány dolgozószobájában kis csapat gyülekezett: a kormányzó és neje; Nicky, a fiuk [ifj. Horthy Miklós]; Ilona, a menyük; Bakay Szilárd honvédaltábornagy, Magyarország Kormányzója Katonai Irodájának főnöke és egyben főhadsegéd. A kormányzó beszámolt a kormány üléséről, arról, hogy az egész kormány cserbenhagyta őt. Nincs ideje arra, hogy új kormányt nevezzen ki. Magára maradt, elhatározta, hogy lépni fog, személyesen vállalja az ellenséggel való kapcsolatfelvételért a felelősséget. Olaszországba küld valakit, és ha szükséges, Oroszországba is.

A feladat óriási volt. Nemcsak a németek előtt kellett titokban tartani a tervet, de a saját miniszterelnöke, külügyminisztere és a Honvéd Vezérkar főnöke előtt is. Horthy ekkor hetvenhat éves volt. Ha tekintetbe vesszük, hogy gyakran nehezen hozott meg döntéseket, hogy könnyen befolyásolható volt, és gyakran kifecsegett bizalmas információkat, ez a vállalkozása lenyűgöző. Felesége, fia, menye és maroknyi támogató segítségével megvalósította a tervét. Szeptember végén a szövetségeseket arról informálták, hogy Magyarország kész békét kérni.

Ám úgy tűnik, a kormányzó nem volt tisztában azzal, hogy milyen fegyverszünet lett volna elérhető vagy elfogadható. Tett még egy kétségbeesett erőfeszítést a nyugati szövetségesek elérésére: megbízottjaként elküldte Náday István nyugállományú honvédvezérezredest, hogy repüljön el Olaszországba, a szövetségesek főhadiszállására. Mivel Náday csak szóbeli felhatalmazást kapott, gyanakodva fogadták. A szövetséges tisztek nagyon ködösnek és túl későn érkezettnek érezték a fegyverszüneti kérelmet. Ugyanakkor az éjszakán a Vörös Hadsereg átlépte a trianoni magyar határt, és elérte az Alföldet. Többé már nem lehetett egyezségre jutni a Nyugattal Moszkva nélkül. Úgy tűnik, Horthy csak ekkor értette meg, hogy Magyarországnak a Szovjetunióhoz kell fordulnia a fegyverszüneti kérelemmel.

Sok késlekedés után, szeptember 28-án háromtagú küldöttség indult el Szlovákián keresztül Moszkvába. A küldöttséget Faragho Gábor „frissiben kinevezett” honvédvezérezredes, a csendőrség és a rendőrség felügyelője vezette, aki korábban katonai attasé volt Moszkvában, és folyékonyan beszélt oroszul is. Bár szerepet játszott a deportálásokban, a júliusi „puccskísérlet” alatt hűséges maradt a kormányzóhoz, és a németek rá nem gyanakodtak. A delegáció tagja volt Teleki Géza gróf, a korábbi miniszterelnök Teleki Pál fia, egyetemi tanár, és Szent-Iványi Domokos, akit kineveztek rendkívüli követnek és teljhatalmú miniszternek.

A küldöttek Horthy angol nyelvű levelét vitték Sztálinnak. A kormányzó hivatkozott arra a félrevezető információra, amely alapján 1941 júniusában hadba lépett a Szovjetunió ellen.

"Tábornagy úr!

A végveszélyben lévő népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. Ezt a magyar nép nevében teszem, amely nem felelős ezért a háborúért. Egy évezred és különösen az utolsó évtized során a szomszédos német kolosszus volt hatással népünk sorsára. Megint csak éppen e hatás alatt kerültünk bele ebbe a sajnálatra méltó háborúba a Szovjetunió ellen.

Külön ki kell hangsúlyoznom azt a tényt, hogy szegény országomat a német "ötödik hadoszlop" ténylegesen megszállta. Ez a nagymértékű megszállás éppen abban az időben kezdődött, amikor a német haderők Románia és Bulgária területére léptek. Végeredményben a német ügynökök Magyarországon gondosan nyomon követtek minden mozgást és minden lépést, és a legfontosabb hírek és jelentések soha nem jutottak el hozzám. Most jutott tudomásomra, hogy a Kassára és Munkácsra mért légitámadás után Molotov külügyminiszter a magyar követtel folytatott egyik beszélgetése során kihangsúlyozta a Szovjetunió békés szándékait Magyarország iránt. Ha ez valóban így volt, ez balsorsszerű, mert abban az időben erről nem kaptam hírt.

Az igazság érdekében közölni szeretném Önnel, hogy mi soha senkitől nem akartunk egy hüvelyknyit sem elvenni olyan területből, ami jog szerint nem lenne a mienk. Ellenkezőleg, a románok foglalták el Besszarábiát a saját orosz szövetségesüktől az első világháború után, és ők akarták Szovjet-Oroszország jelentős részét elfoglalni a németek segítségével a második világháború ideje alatt. Tovább, amikor 1940-ben szándékunkban állt a magyarok iránt Erdélyben tanúsított szörnyűséges magatartásnak véget vetni, a románok újból segítséget kértek Németországtól, megkérték Hitlert, hogy segítsen nekik megkapniuk ennek a földterületnek legalább egy részét a bécsi döntés révén.

Küldöm a teljes jogkörrel rendelkező delegációmat a béketárgyalások lefolytatására, és kérem Önt, hogy kegyelmezzen meg szerencsétlen országunknak, melynek történelmi érdemei vannak, és melynek népe az orosz néppel oly sok közös vonással rendelkezik. Legyen szíves, használja fel befolyását a szövetségeseire azzal a céllal, hogy a feltételek, amelyeket kidolgoznak, összeegyeztethetők legyenek népeink érdekeivel és becsületével, és azok valóban a békés életet és a biztos jövőt szolgálják. Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem Önnek, Sztálin Tábornagy úr, legmélyebb tiszteletemet. "

Egy kis, amatőrökből álló csoport tartotta fenn a titkos kapcsolatot a küldöttség és a vár között: Horthy szárnysegédje, Tost Gyula honvédalezredes, a fia és a menye, Ilona. A csapat tapasztalatlansága bizonyára hozzájárult a kommunikációban jelentkező gondokhoz. Az üzenetek megcsonkítva mentek át, meg kellett ismételni őket, és nem mindig voltak világosak a tárgyalóknak küldött utasítások.

Október első tíz napjában lassan folytak a tárgyalások. Az egész folyamatot akadályozták a félreértések és a kommunikációs hibák. A szovjetek és Horthy tökéletesen ellentétesen értelmezték, hogy mit is jelent egy előzetes fegyverszünet. A szovjetek úgy gondolták, hogy az egyezség kizárólag katonai jellegű, és Magyarország azonnal együttműködik majd velük. Horthy pedig úgy gondolta, hogy a fegyverszünetnek valójában csak előzetesnek kell lennie, és csak akkor lép majd életbe, ha aláírják a fegyverszüneti egyezményt. A Vörös Hadsereg vezérkari főnökének helyettese, Kuznyecov vezérezredes csak a feltétlen megadás elvét tartotta elfogadhatónak. Faraghonak az volt a feladata, hogy kedvező feltételeket elérve tárgyaljon egy előzetes fegyverszünet megkötése érdekében, ezért azt kérte, hogy találkozhasson egy magasabb rangú, teljhatalmú megbízottal, akinek átadhatja Horthy Sztálinhoz intézett levelét.

Október 5-én folytatódtak a viták Antonov hadseregtábornokkal, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökének 1. helyettesével, aki szintén a katonai együttműködés kérdését hangsúlyozta. Ha a magyar honvédség sikeresen átáll, a szovjet haderő gyorsan átvonul a magyar területen, és az ország nem lesz hadszíntér. Csalódott, amikor látta, hogy Horthy levele nem tartalmazta a remélt átállás módjának részletes leírását.

Október 8-án éjjel Molotov fogadta a küldöttséget, és a három nyugati szövetséges nevében ismertette az előzetes fegyverszünet feltételeit. Informálta a moszkvai brit és amerikai nagykövet a javasolt feltételekről, akik jóváhagyták azokat. Ha a magyarok elfogadják a feltételeket, a szövetségesek készen állnak Moszkvában megvitatni a végleges fegyverszünet feltételeit. Ehhez azonban szükséges egy teljhatalmú megbízott, a megfelelő írásos felhatalmazással.

Október 9-én küldték el Budapestre az előzetes fegyverszünet feltételeit tartalmazó táviratot, és október 11-én déli 13:30-kor a küldöttség megtudta, hogy Horthy elfogadta azokat. Faragho azonnal felkereste Molotovot. Azon a délutánon Molotov tárgyalt Eden brit külügyminiszterrel, Clark Kerr brit és Averell Harriman amerikai nagykövettel, s megmutatta nekik Horthy táviratát, amelyben elfogadta az előzetes feltételeket. Eden és az amerikai nagykövet egyetértett a szovjet javaslatokkal. Este 10:30-kor Horthy küldött egy táviratot, megismételte, hogy felhatalmazást ad az aláírásra, és tudatta, hogy Nemes József ideiglenesen ténylegesített őrnagy már úton van Moszkva felé az írásos felhatalmazással. Mielőtt azonban ez a távirat elért volna Moszkvába, Molotov magához hívatta a küldöttséget azzal, hogy nem szükséges tovább várni. Így október 11-én este 7 óra 57 perckor Molotov és Faragho aláírta az előzetes fegyverszüneti egyezményt. A szovjetek azt ígérték, hogy egy vagy két napra leállítják csapataik előrenyomulását, és Faraghotól azt kérték, mondja meg, kik lesznek azok a magyar katonai parancsnokok, akikkel a szovjet parancsnokok tárgyalhatnak majd.

A megkötött egyezmény lényegében azt tartalmazta, hogy Magyarország megszünteti az ellenségeskedést a Szovjetunióval; tíz napon belül kivonja katonáit és közigazgatását mindazokról a területekről, amelyeket 1938-ban foglalt el. Az egyezmény betartását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenőrzi majd, amely Magyarországra fog érkezni. A magyar kormánynak meg kell szakítani minden kapcsolatot a németekkel, és azonnal hadat kell üzennie Németországnak, ezután a szovjet kormány fel fogja ajánlani a segítségét, hogy az átállás megvalósulhasson. A szovjet katonai vezetés ígéretet tett, hogy leállítja a Vörös Hadsereg támadásait, így teszi lehetővé, hogy a frontról elegendő katona térhessen vissza Budapestre és környékére.

A megkísérelt fegyverszünet csődje

A nehezen elnyert fegyverszünet tragikus kudarcát egy sor tényező együttes hatására lehet visszavezetni: Horthy határozatlansága; miniszterei óvatossága; a tisztek vonakodása, hogy német szövetségeseik ellen forduljanak; és a kiterjedt német kémhálózati munka.

Mivel Vörös Jánosban, a Honvéd Vezérkar főnökében sem a kormányzó, sem közvetlen tanácsadói nem bíztak, Vörös nem kapott pontos információkat és utasításokat a tervezett „kiugrásról”, jóllehet ő volt az a személy, aki a harcoló csapatoknak parancsadási joggal rendelkezett. Horthy ugyan tájékoztatta két megbízhatónak vélt tábornokát, Miklós Béla és Veress Lajos honvédvezérezredeseket – az 1. és a 2. hadsereg parancsnokait –, hogy vegyék fel a kapcsolatot a szovjet Vörös Hadsereggel, amint erre parancsot kapnak tőle, és utána álljanak le a harcokkal, de a parancsnokok nem osztották meg ezt az információt a beosztottaikkal, és nem készültek fel megfelelően. A budapesti 1. honvédhadtest megbízott parancsnokát, Bakay Szilárd honvédaltábornagyot, akinek pedig fontos szerepe lett volna a kiugrásban, október 8-án elrabolták a németek.

Október 20-ra tűzték ki a szovjetekkel kötött ideiglenes fegyverszünet bejelentését, de október 14-én délelőtt a kormányzó úgy döntött, hogy nem vár tovább, hanem már másnap bejelenti a fegyverszünetet. A döntést úgy hozta meg, hogy nem tanácskozott senkivel, leszámítva közvetlen környezetét. Nem tudni, mi vezette őt erre az elhatározásra, de valószínűleg szerepe volt benne a fokozatosan romló hadi helyzetnek. Néhány nappal korábban végre találkozott Tildy Zoltánnal és Szakasits Árpáddal, a Magyar Front képviselőivel. Szakasits azt állította, hogy Horthy beleegyezett a munkások felfegyverzésébe, és később egy olyan tervről is beszélt, amely szerint a munkások október 17-re általános sztrájkot hirdettek volna. Horthynak az a döntése, hogy korábban lép, ráadásul vasárnap, kizárt bármilyen munkásrészvételt.

Október 14-én Horthy tudatta a minisztertanácsi ülésen megjelent miniszterelnökkel és miniszterekkel – a két németbarát miniszter nem volt jelen – a fegyverszünet elfogadásának szükségességét, de azt nem mondta el, hogy máris megállapodtak az előfeltételekben. Így a kormány hozzáfogott a fegyverszünet feltételeinek kidolgozásához, de Lakatos és Vörös figyelmeztetett arra, hogy a szükséges előkészületekre még nem került sor, és nem világos, hogyan fog reagálni minderre a tisztikar. Lakatos úgy ítélte meg, hogy a proklamáció megfogalmazása nagyon kemény, és módosítást kért, amit a kormányzó elfogadott. Veesenmayer időközben megtudta, hogy Moszkvában egy magyar küldöttség fegyverszünetet kért. Így, mialatt a küldöttség Moszkvában tárgyalt, a németek megtették a szükséges lépéseket a nyilaskeresztes hatalomátvétel érdekében.

Október 15-én reggel egy Otto Skorzeny SS-őrnagy vezette német egység elrabolta a kormányzó fiát, ifj. Horthy Miklóst. Horthy nem sokkal azelőtt szerzett erről tudomást, hogy az általa egybehívott Koronatanács összeült. A kormányzó azért hívta egybe a Koronatanácsot, hogy ismertese tagjaival a fegyverszünetet. Horthyt megrendítette fia elrablása, de összeszedte magát, és félórás késéssel megnyitotta az ülést. Fia elrablása miatt kikelt a németek ellen, majd bejelentette: úgy döntött, fegyverszünetet kér, ám még ekkor sem informálta a kabinetet a titkos tárgyalásról.

Ahogyan előre el volt tervezve, Lakatos benyújtotta kormánya lemondását, amelyet Horthy elfogadott. Azt mondta, azokat fogja újra kinevezni, akik támogatják őt. Meglepetésére az összes miniszter kiállt mellette, még a németbarátok, Jurcsek és Reményi-Schneller is. A Koronatanács egyhangúlag elfogadta a tervet.

Elnapolták az ülést, mert megérkezett Veesenmayer egy előző napon már megbeszélt találkozóra. Horthy felelősségre vonta a németek magyarellenes akciói és fia elrablása miatt, majd közölte, hogy fegyverszünetet fog kérni. Hitlernek tett ígéretéhez híven előre bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból. Veesenmayer elsápadt, és kérte Horthyt, hogy legalább fogadja Rahn nagykövetet, aki azért jött Budapestre, hogy vele konzultáljon.

A proklamáció beolvasását azoknak az óvatossága késleltette, akikre Horthy a gondosan időzített procedúra kivitelezését bízta. A tervek szerint Ilona a szomszéd teremben hallgatta Horthy és Veesenmayer beszélgetését. Abban a percben, amikor véget ért, ment és szólt Ambrózynak, hogy indulhat. Az idős ügyvéd habozott, azt kérdezte: nem akar-e esetleg változtatni a kormányzó a fogalmazáson a Veesenmayerrel folytatott beszélgetés után. Ilona megpillantotta Hlatky Endrét, akinek az volt a feladata, hogy a proklamáció beolvasását a rádióban bejelentse, s akiről azt hitték, a rádió épületében várakozik. Horthy menye egyetértett Ambrózyval abban, hogy várjanak, de Hlatkyt azonnal visszaküldték a rádióhoz, hogy ott várja be a döntéseket.

Amikor Veesenmayer elment, belépetek a kormányzó dolgozószobájába. Tost megkérdezte, beolvasták-e már a proklamációt. Lakatos azt felelte, hogy meg kell várni Rahn nagykövetet. A kormányzó mindezt a legnagyobb csodálkozással hallgatta, azt mondta, nem érti, hogy a proklamációt miért nem olvasták még be. Ambrózy, aki az ajtóban állt, a telefonhoz sietett.

A proklamációt végül délután egy órakor olvasták fel az állami rádióban, miközben az emberek vasárnapi ebédjüket fogyasztották. Mivel Lakatos kihúzta a szövegből az „ettől a perctől kezdve Magyarország hadiállapotban van Németországgal” mondatot, a proklamáció csak azt tartalmazta, hogy „eddigi ellenfeleinkkel fegyverszünetet kötöttünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntettünk”.

A proklamáció nem érte el a várt felvillanyozó hatást, a reakció visszafogott volt. Hogyan fognak erre válaszolni a németek? Mit fognak tenni a szovjetek? Jókora zűrzavar uralkodott a kialakult helyzettel kapcsolatban nemcsak a harcoló alakulatok tisztjei körében, de Budapesten, a Honvéd Vezérkar főnöke különböző osztályain is. A Magyar Frontot teljesen váratlanul érte a hír. Délután kétségbeesett erőfeszítésekkel igyekeztek összeállítani egy akciótervet, de a munkások még nem jutottak fegyverhez, és vasárnap az általános sztrájknak nem is lett volna hatása.

13:30 körül másodszor is beolvasták a proklamációt, ám a csapatok nem kapták meg a szükséges tájékoztatást, ezért nem reagáltak. A legtöbb, amit tettek: egyes egységek felkészültek arra, hogy minden oldalról támadás érheti őket. Budapesten várakozó álláspontra helyezkedett a katonaság. Bakay Szilárd honvédaltábornagy németek általi elhurcolása után a budapesti 1. honvédhadtest parancsnokává kinevezett Aggteleky Béla honvédaltábornagyot saját tisztjei tartóztatták le. Hasonló módon fogták el alárendeltjei Hardy Kálmán honvédaltábornagyot, a Honvéd Folyami Erők parancsnokát.

Vörös végzetes lépéssel szabotálta az egész vállalkozást. Már korábban elhatározta, hogy nem engedi meg az ellenségeskedést német és magyar katonák között. Délután három óra előtt olyan üzenetet küldött szét a parancsnokokhoz, amely szerint a proklamáció csak azt jelenti, hogy majd elkezdődnek a fegyverszüneti tárgyalások. Addig is a háború folytatódik, s katonák védjék magukat, azaz harcoljanak tovább a Vörös Hadsereg ellen. Később, a délután folyamán a rádió az ő parancsát is leadta.

Vörös üzenete döntő volt azon tisztek számára, akik különben talán a kormányzó mellé álltak volna. A tisztek többsége azonban döbbenten hallgatta Horthy proklamációt a rádióban, amelyet a németekkel szembeni árulásnak tekintett. A rejtjeles üzenetet szétküldték a harcoló egységek parancsnokainak. Miklós Béla honvédvezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka néhány tisztjével együtt átállt a szovjetekhez, de hadserege tovább folytatta a harcot. A 2. hadsereg parancsnoka, Veress Lajos éppen az átállásra készítette fel egységeit, amikor német tisztek letartóztatták. Néhány magyar egység átállt a szovjetekhez vagy visszavonult, de az a hadsereg sem bomlott fel.

Horthy késő délután kezdte megérteni, hogy kudarcot vallott, amikor a németek által elfoglalt rádió Szálasi hadparancsát közvetítette a felfegyverzett nemzethez, és Vörös parancsát, amely a harcok folytatására szólította fel a katonákat. Késő estére nyilvánvalóvá vált, hogy csak a vár és a testőrség maradt a kormányzó parancsnoksága alatt. Eközben a németek elfoglalták Budapestet, a legfontosabb középületeket, a Magyar Rádió székházát és a kaszárnyákat.

Horthy tanácsadói kompromisszumot akartak elérni Veesenmayerrel, az volt a tervük, hogy a kormányzó lemond, hagyja, hogy a németek olyan kormányt nevezzenek ki, amilyet akarnak, és védelmükbe veszik Horthyt és a családját. Hajnali négykor Lázár honvédaltábornagy, aki úgy vélte, hogy hamarosan megtámadják a várat, felébresztette a kormányzót, és rávette, hogy a feleségét, a menyét, Ilonát és az unokáját küldje át a pápai nunciushoz. Horthy, aki nem tudott a tanácsadói tárgyalásról, úgy döntött, ha megtámadják, elrendeli az ellenállást. Egyszer csak megjelent Lázár azzal, hogy Lakatos telefonált, és azt üzente, hogy a katonai ellenállást mindenáron el kell kerülni.

Néhány perccel később Lakatos és Veesenmayer megérkezett a főbejárathoz egy német katonai autóval. Lakatos jelentette, hogy ideiglenes megállapodás született a németekkel. Arra kérte Horthyt, hogy állítsa le az ellenállást, és fogadja el a megállapodást. Amikor Veesenmayer kijelentette, hogy tizenkét percen belül megindul a német támadás, Horthy megadta magát. Veesenmayer azt javasolta, hogy vigyék a kormányzót a közeli Hatvany-palotába, és Horthy engedelmeskedett. Az egész esemény olyan formális udvariassággal zajlott le, hogy a távolból nézelődő magyar tisztek fel sem fogták, hogy a kormányzó letartoztatásának a tanúi.

Emlékirataiban Horthy leírta, hogy csak 1947-ben tudatosult benne, miért volt mind ő, mint Veesenmayer olyan nagy zavarban. Veesenmayer úgy tudta Lakatostól, hogy a kormányzó elfogadta a lemondás tervét, és a németek azt gondolták, Horthy megadta magát. Horthy ugyanakkor azt hitte, hogy letartóztatták.

Szálasi kétszer jelent meg Horthy előtt, de a kormányzó nem volt hajlandó kinevezni őt miniszterelnökké. [Veesenmayer arra kérte Horthyt, fogadja kihallgatáson Szálasi miniszterelnököt. Ekkor Horthy azt felelte – mutatva Lakatosra – „a miniszterelnök itt van mellettem”]. A németek mindenáron meg akarták őrizni az alkotmányos eljárás látszatát, ezért megfenyegették Horthyt, hogy csak akkor garantálhatják az ő és a családja biztonságát, ha kinevezi Szálasit és lemond. Horthy végül engedett, hogy megóvja a fiát a kilátásba helyezett brutális intézkedésektől, de előtte Veesenmayer becsületszavát vette, hogy a fia csatlakozni fog hozzá a vonaton, amely másnap Ausztriába viszi őt. A fiú természetesen nem csatlakozott apjához, bár Horthy később megtudta, hogy Veesenmayer több kísérletet is tett, hogy elérje ifj. Horthy Miklóst, és így betartsa adott szavát.

Így végződött a kísérlet.”

Meg kell jegyezni, ha sikeres lett volna, az országon akkor is átvonult volna a front, hiszen a német katonák megszállva tartották, és a fegyverszünet csak a magyar katonákra vonatkozott – akik életét ráadásul ez sem kímélte volna meg, hiszen a békefeltételek között szerepelt, hogy a magyar honvédség teljes fegyverzetével átáll a szovjetekhez, és felveszi a harcot a németek ellen.