Az ateisták hogy döntik el, mi helyes, és mi nem?

Ugyan nem vagyok ateista, de egy ateistának is van értékrendje, világképe, és erkölcsi normái.

Nevezhetjük általános humanista normáknak.

Én ugyan hívő vagyok, de az általam humanista normáknak nevezett elvek jobban befolyásolnak mint az, hogy a vallásomból adódóan mi "erkölcsös/helyes/jó".

(Hiszen az állataimmal való bánásmódról a Biblia nem szól, az alapvető udvariassági elveket sem írja le, és azt sem, hogy hogyan viselkedjek, ha verekedőket látok az utcán)

Hát engem a szüleim, akik úgyszint nem vallásosak úgy neveltek, hogy el tudjam dönteni, hogy mi a helyes. Nem kellett hozzá külön tanítás vagy biblia, hogy józan ésszel felmérjem mi a jó és mi a rossz.

A másik az, hogy alapból van egy társadalmi elvárás és norma és mindenki aszerint működik és egyszer beletanul, azután pedig már csak a saját személyiségén múlik, hogy milyen ember lesz belőle.

Én dacára annak, hogy soha nem kaptam vallásos nevelést, jó embernek tartom magam és egyenlőre úgy tűnik, nem csak én gondolom így.

19/L

Én nem vagyok istenhivö, és az alapvetö viselkedési és erkölcsi normák alapja szerintem az, hogy ne csinálj olyasmit, ami másnak kárt okoz - anyagi és egyéb dolgokra is vonatkoztatva.

Ne csapd be a másikat, ne akarj a más rovására boldogulni, tartsd tiszteletben a másik véleményét (még ha nem is értesz egyet vele - vitatkozni szabad, lehülyézni nem), stb. Talán ßérthetö, hogy mire gondolo - nekem ehhez nem kell egy istent elképzelnem, aki ezt "megparancsolja", ez belsö szükséglet. Amit elvárok másoktól, azt teszem én is másoknak.

Ahogy már fentebb is leírták többen nagyon helyesen, ezt át tudja érezni/fel tudja mérni mindenki, akibe egy kis értelem és empátia is szorult (minél több, annál inkább): ha az ember végig tudja gondolni/át tudja érezni, hogy egy adott cselekedetnek mi lesz a következménye önmaga vagy mások számára, máris minden további nélkül el tudja dönteni, hogy ez jó-e, vagy rossz.

Röviden tehát a "konzekvencializmus" kifejezéssel lehetne összegezni a dolgot, mivel valóban a józan, empatikus következmény-mérlegelés az alapja.

Eszerint ismerheti fel például az ember, hogy amíg mondjuk két homo emberke jól elvan egymással és másokat nem traktál a dolgaival, addig nem bűnös. Vagy épp azt, hogy hiába mondja Mózes egy bizonyos könyve szerint Isten azt, hogy halált érdemel az a gyerek, amelyik rosszat szól a szüleire, vagy épp az a pár, aki a nő havi vérzése alatt közösülni merészel, attól még ezek egyike sem bűn, mert egyik esetben sincs a dolognak semmi olyan következménye, ami bármire vagy bárkire káros lenne. A gyerek szólhatott felindulásból (és/vagy lehetett még akár igaza is), és egyrészt épp azért gyerek, mert még nem feltétlenül volt alkalma megtanulni a társadalmi viselkedési normákat, másrészt meg a felnőtt épp azért felnőtt, mert neki meg igen, és tudnia kell kezelni a helyzetet. Az említett párocskát meg ha nem zavarja a dolog (ténylegesen ismerek is olyan nőt, akit nemhogy nem zavar, de még jobban is élvezi a dolgot olyankor), akkor megint csak miféle bűnről beszélünk?

Szóval: intelligencia, empátia, konzekvencializmus. Ennyi.

Az én erköcsi normálim borzasztó egyszerű alapokon nyugszanak: egyszerűen beleképzelem magam a másik helyébe, és aszerint viselkedem vele, ahogy ő szeretné, hogy viselkedjek vele. Van erről valami szólásmondás is: csak azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek. Tehát számomra nem kell tíz, vagy akárhány parancsolatban megparancsolnia senkinek, hogy ne öljek embert, vagy tiszteljem a szüleimet. Ehhez nem kell pokollal fenyegetőzni, mert egyszerűen tudom, hogy a másik ember milyen rosszul érzi magát amiatt, hogy én rosszul viselkedtem vele szemben, és emiatt bűntudatom támad, ami kb. megfelel a földi pokolnak...

Nem hiszek abban, hogy a halál után bármilyen menny vagy pokol várna ránk. Abban hiszek, hogy a saját életedet tudod pokollá vagy mennyországgá tenni attól függően, hogy állsz az emberekhez és magadhoz.

Persze aláírom, hogy nem mindenki olyan lelkiismeretes és empatikus ember, mint én, de akkor sem hiszek a Biblia rémisztgetéseiben. Én a saját szabályaim szerint élek, ezek talán még szigorúbbak is, mint a kereszténységé.

Ja, és nálam nem létezik a "megbocsátás" fogalma. Ha valaki szánt szándékkal rosszat tett nekem úgy, hogy tudatában volt ennek, akkor annak az embernek képtelen vagyok megbocsátani. Ugyanígy magamnak sem, ha belátom, hogy igenis szemét dolog volt, amit tettem. Úgy vagyok vele, hogy igenis mindenki cipelje a kis batyuját, és ne ringassa magát illúziókba, hogy ha "megbánta" azt a dolgot, akkor meg van bocsátva, el van felejtve. Tetszett volna inkább előbb gondolkodni, nem utána sajnálkozni...