Mi az a Szent háromság?

ha olvastad a vitákat tudod

a jehovások épp hogy tagadják

am. vsz. csak provokálni akarsz egy "jó kis" vitát...

nem! a jehovások csak az Atyát tartják istennek

a Fiú szerintük teremtmény, azonos Mihály angyallal

a Szentlélekről tanítják azt, hogy az csak egy személytelen erő

Olvasd el:

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

A Szentháromság - A háromszemélyű egy Isten

Bár mindaz, amit az emberi értelem Istenről megsejthet, rejtelmes és titokzatos, Krisztus tanítása ezenfölül még a legmélyebb és legrejtettebb titkot, a Szentháromság titkát is fölfödi előtte. Krisztus Istent Atyjának nevezi. Sohasem mondja tanítványairól és sajátmagáról együttesen ,,mi Atyánk'', hanem mindig ,,az én Atyám'' és ,,a ti Atyátok''. Krisztus tehát különös értelemben Isten Fia. Csak Ő mondhatja el mennyei Atyjáról: ,,Én és az Atya egy vagyunk''. Gyakran beszél az Üdvözítő a Szentlélekről is, aki az Atyától származik, akit Ő vagy az Atya az Ő nevében küldeni akar, mégpedig mint megszentelőt, mint helyette adott gyámolítót, mint a teljes isteni igazság tanítóját. Különös világossággal fejezik ki a Szentháromság titkát azok a szavak, melyeket az Üdvözítő röviddel mennybemenetele előtt tanítványaihoz intézett: ,,Minden hatalom nekem adatott mennyben és földön. Elmenvén tehát, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében'' (Mt 28,18-19). Az Atya és Fiú és Szentlélek egy nevében vagy egy nevére kell a hívőnek a bűntől való megtisztulás és a megigazulás keresztségét fölvennie. Az apostolok leveleiben gyakran található a Szentháromság hitének megvallása. Szent Pál pl. a korintusiakhoz írt második levelét ezekkel a szavakkal fejezi be: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, és Isten szeretete, és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!'' (2Kor 13,13)

Az Egyházban ősidőktől fogva elevenen élt és él a Szentháromságban való hit. Ez a hit nyilatkozik meg egyebek között a keresztelésnek ősidőktől fogva szokásos formájában: ,,az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében''; az apostoli hitvallásban; az úgynevezett doxologiákban, vagyis a háromszemélyű egy Istennek dicséreteiben, leginkább az ősrégi ,,Dicsőség az Atyának...'' dicsőítésben; végül az imádságok befejezéseiben, amelyek ősrégtől fogva ,,trinitariusok'', azaz a Szentháromság hitét kifejezők: ,,A mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled (vagyis az Atya-Istennel) él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben, Isten mindörökön örökké. Amen''.

Tehát egy Isten van három személyben s a személyek neve Atya, Fiú és Szentlélek. Ezek a nevek származási viszonyt fejeznek ki. Istenben, mint a teológusok mondják, vannak ,,eredések'', s az ezeken az ,,eredések''-en alapuló kölcsönös ,,vonatkozások'' által különbözik egymástól a három személy. Minden másban teljesen egyformák, egy lényegük van, a három személy csak egy Isten, egymást teljesen áthatják. Ezt a tant a firenzei zsinat (1438-1445) a következő módon fejti ki (vö. az ún. Szent Atanáz-féle hitvallást is): ,,A római Anyaszentegyház... hisz... egy igaz, mindenható, változhatatlan és örök Istent, az Atyát és Fiút és a Szentlelket, aki egy a lényegben, hármas a személyben: a születetlen Atyát, az Atyától szült Fiút, az Atyától és Fiútól származó Szentlelket. Az Atya nem a Fiú, sem a Szentlélek; a Fiú nem az Atya, sem a Szentlélek; a Szentlélek nem az Atya, sem a Fiú: hanem az Atya csak Atya, a Fiú csak Fiú, a Szentlélek csak Szentlélek. Csak az Atya nemzé a Fiút saját állagából (szubsztanciájából), csak a Fiú született csak az Atyától, csak a Szentlélek származott egyszersmind az Atyától és Fiútól. Ez a három személy egy Isten, nem pedig három Isten; minthogy a háromnak egy az állaga (a szubsztanciája), egy a lényege, egy a természete, egy az istensége, egy a mérhetetlensége, egy az örökkévalósága. Istenben minden egy, ahol vonatkozási ellentét nem forog fönn. Emiatt az egység miatt az Atya egészen benne van a Fiúban és egészen a Szentlélekben; a Fiú egészen az Atyában és a Szentlélekben; a Szentlélek egészen az Atyában és egészen a Fiúban. Egyik sem előzi meg a másikat az örökkévalóságban, nem múlja fölül nagyságban, nem szárnyalja túl hatalomban. Örökké és kezdet nélkül van a Fiú az Atyától; és örökké s kezdet nélkül származik a Szentlélek az Atyától és Fiútól. Az Atya mindazt, ami és amivel bír, nem mástól kapja, hanem sajátmagából bírja: eredet származás nélkül. A Fiú mindazt, ami és amivel bír, az Atyától kapja: eredet az eredettől. A Szentlélek mindazt, ami és amivel bír, egyszersmind az Atyától és Fiútól kapja. De az Atya és a Fiú nem két eredeztetője a Szentléleknek, hanem csak egy: miként az Atya és Fiú és Szentlélek nem három létesítő elve a teremtésnek, hanem csak egy,''. Ez kikutathatatlan hittitok. Még a legélesebb elméjű teremtmény sem jutott volna sohasem az egy Isten háromszemélyűségének nyomára. Sok népnél és nagy gondolkodónál (Plato!) megtalálhatók a Szentháromság titkának az őskinyilatkoztatásból megmaradt emlékei. Jóllehet az Ószövetség ezt a titkot homályosan jelzi, mégsem ,,nyilatkoztatja ki''.

Bár tehát a Szentháromság titka minden emberi értelmet fölülmúl, mégsem észellenes. Nem azt mondjuk ugyanis: három egyenlő eggyel, három lényeg egy lényeg, három személy egy személy, hanem három személy egy lényeg. Sőt, ha ezt a titkot teljes szeretettel átfogni igyekszünk, mély bölcsességet sejthetünk benne. E titok lelki áthatásának (megértésének) vágya arra indította az egyházatyákat, hogy képekkel és hasonlatokkal tegyék hozzáférhetőbbé. Megjegyezzük, hogy a teológiának általában egyik főfeladata ,,analógiák'' (hasonlóságok) találása, hogy emberi értelmünk képzeteihez és fogalmaihoz való kapcsolása által a hittitkokat eszünkkel minél jobban megközelíthessük. Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek viszonyát a napnak, sugarának és fényének, vagy pedig a kútfőnek, forrásnak és folyónak kölcsönös viszonyával hasonlították össze.

Lassankint azonban eljutottak oda, hogy az ember szellemi életében a Szentháromság képmását lássák. Ebben a tekintetben termékenyítőleg hatott a Szentírás első könyvének az a helye, amely szerint Isten saját képére és hasonlatosságára alkotta az embert (Ter 1,26 sk.). Továbbá Szent János evangéliumának bevezetése, amely a második személyt, Isten Fiát, ,,Igé''-nek nevezi. Természetesen csak lelki szót (igét) lehet rajta érteni. Mi emberek ugyanis, mielőtt egy szót szánkkal kimondanánk, előbb értelmünkkel világos fogalmat kell alkotnunk. Amivel nem vagyok tisztában, arról nem is tudok beszélni. Mielőtt kimondom: ,,ember'', kell hogy megértettem, ,,fölfogtam'' légyen, mit jelent e szó ,,ember'', azaz fogalmat alkossak magamnak az emberről. Ezt a fogalmat lelki szónak nevezhetem s ez megelőzi a kimondott szót. Ilyképpen érti meg Isten is mintegy önmagát; ismeri meg önmagát, az örökkévalóságtól fogva tökéletes fogalmat alkot sajátmagáról, saját lényét fejezi ki egy szellemi ,,Igé''-ben, ,,amely kezdetben volt, és Istennél volt és maga Isten volt'' (Jn 1,1). A mi fogalmaink szegények, tökéletlenek, élettelenek, még legmagasabbrendű szellemi ,,alkotásaink'' is. Isten Igéje összfoglalata saját legtökéletesebb lényének, maga is Isten, Isten Fia; élő, mint maga az Atya-Isten; a személyes isteni Bölcsesség.

Nehezebb volt hasonló analógiát találni a harmadik isteni személy, a Szentlélek származására vonatkozólag. De egészen következetes eljárás volt, hogy e végből másik szellemi tevékenységünkhöz, az akaráshoz vagy szeretéshez fordultak. Az Atya és Fiú kölcsönösen szeretik egymást, s ez a szeretet oly tökéletes módon nyilvánul meg, hogy maga ez a megnyilvánulás is szintén isteni személy. E szerint a Szentlélek, mint a mise hitvallása (Credo-ja) mondja, egyszersmind az Atyától és Fiútól származik. Mintegy a szeretet összekötő kapcsa Ő, tehát az Atya és Fiú, mint egymástól különböző személyek egységéé is. Ezért Isten szeretetének és -- mivel a szeretet minden jó érzületnek alakító ereje és összefoglalása -- egyben szentségének kifejezése is: Szent Lélek, a szentség Lelke. Különösen Szent Ágoston vette alapul az ember szellemi életét a Szentháromságról szóló munkájában e titok magyarázására. S ez nyilván több, mint pusztán kép. Hiszen mi emberek arra vagyunk hivatva, hogy szellemi képességeinkkel egykor a háromszemélyű egy Isten életében résztvegyünk. Ennélfogva bizonyos rokonsági vonatkozásnak kell lennie a mi szellemi tehetségeink és a Szentháromság életfolyamata között.

Ez a gondolat a Szentháromság hittételének életértékeit tárja föl nekünk. A Szentháromság a mi célunk; Isten háromszemélyű életében való részesülés az a cél, amelyre az isteni kegyelem segítségével törekszünk. Semmiképp sem foghatnók föl tehát kegyelmi életünk értelmét, ha a Szentháromságról semmit sem tudnánk. A Szentháromság forrása és célja a mi kegyelmi életünknek. A Szentháromság egyszersmind mintaképe a mi közösségi életünknek is. Benne találjuk meg a személyiség megtartása és a közösségnek való önátadása között a teljes kiegyenlítődést. Mert -- mint föntebb mondottuk -- csak az ellentétes vonatkozások folytán lesznek az isteni személyek egymástól különböző személyekké, tehát egymásravonatkozásuk, -- hogy úgy mondjuk -- közösségi életük folytán. Maga a lét: hármas lét. Három egy-ben, ez minden létnek eredeti képe. A legtökéletesebb létezés: egymáshoz és egymásbanlétezés. Az isteni személy, minden személyes létnek ősi eszményképe, másik személyhez való vonatkozásában valósul meg. Bennünk ez a két törekvés (a személyiség önmegtartása és a közösségnek való önátadása) nagyon gyakran súlyos ellentétbe visz. Istenben minden ellentét kiegyenlítődik. Ezért mi is minden ilyen ellentét legyőzésére csak az Istenben való részesülés, a háromszemélyű egy Istenbe való beleágyazódás által jutunk el. Ez kegyelmi életünk minél nagyobb kifejtése révén történik. A Szentháromság dogmája ezért az élő Isten dogmája. Isten életnyilvánulása tehát a birtoklás, a kölcsönös odaadás, a tökéletes kicserélődés. Isten az élet, amelynek csak árnyékszerű hasonmása minden más élet.

AZ ISTENI HÁROMSÁG IGAZOLÁSA A SZENTÍRÁS ÉS A JÓZAN ÉSZ ALAPJÁN

A Szentháromság sola Scriptura igazolásához első körben Krisztus Istenségét kell igazolni, mégpedig azért, mert ha Krisztus Istensége bizonyítva van, már igazolva van, hogy az egyetlen Isten több személy.

A FIÚ ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

A Biblia Istennek nevezi Jézus Krisztust. Az Ószövetségben is olvasható, hogy a Messiás Isten lesz: „Mert gyermek születik, Fiú adatik nekünk, s az Ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).

Az Újszövetség tanúsága azonban már kifejezett. Jézus elfogadja, hogy Isten Fiának nevezzék: „Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Sőt maga is Isten Fiának nevezi magát, aki mint Isten dicsőül meg: „Ennek hallatára Jézus azt mondta: »Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia«” (Jn 11,4). Ezeken a zsidók megbotránkoznak: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást«” (Mt 26,63). A főpap és a zsidók ui. pontosan értették, mit jelentenek ezek a szavak, hiszen a zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját: „Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18).

Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette. Az isteni hatalmát a csodákkal: „Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be” (Lk 13,32). Az isteni jogot a bűnök megbocsátásával és az isteni törvények módosításával: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Mk 2,10). „Megmondatott a régieknek (…) Én pedig azt mondom nektek: (…)” (Mt 5,33). Az isteni nevet pedig azzal, hogy sokszor nevezi magát azon a néven, ahogyan Isten bemutatkozott Mózesnek a Hóreb hegyénél (Vagyok): „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Krisztus ezzel örökkévalóságát is tanítja, mert azt mondja, hogy Ábrahám keletkezett, és időhöz kötött, Ő azonban, mint Isten, független az időtől: „Van.”

Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). – A görögben és a latinban még világosabb az ebszurdítás: ego kai hó pater ev eszmen – ego et pater unum summus. Szt. Ágoston hozzáfűzi: „Aki azt mondja, »egy«, megszabadít Áriusztól, aki azt mondja, »vagyunk«, megszabadít Szabelliusztól” (August. Trinit. I.4,4). Ez a vers tehát mind a 2 háromság tagadást elmetszi: azt is amelyik kisebbé teszi a Fiút, és azt is, amelyik személyileg egyenlővé teszi az Atyával

Szt. Pál is kimondja, hogy Jézus Isten: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen” (Róm 9,5). Vagy máshol: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Ismét máshol: „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,16).

Szt. János apostol költői ihletettséggel tanít az Isten megtestesüléséről: „És Isten volt az Ige. (…) És az Ige testté lett” (Jn 1,1) . Ugyanennek a himnusznak a végén a görög eredeti „egyszülött Istenről” beszél. Némely szentháromság-tagadó felekezet (pl. ariánusok, unitáriusok, Jehova tanúi) azzal vádolja a Katolikus Egyházat, hogy tévesen fordítja a görög szöveget. Cáfolatképpen álljon itt az eredeti szöveg magyar átírásban is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige… És az Ige testté lett, és miköztünk lakott”: „En árkhé én hó lógosz, kái hó lógosz én prósz tóv theón, kai theósz én hó lógosz… Kái hó lógosz szarksz éggénneto kái eszkénoszen én emín” Szó szerint fordítva: hó lógosz (az ige /itt: Krisztus/) – én (volt) – prósz tón theón (az Istennél) – kái (és) – hó theósz (az Isten) – én (volt) – hó lógosz (az Ige). Tehát az Ige (Jézus) más személy, mint az Isten (Atya), és ugyanakkor mégis Isten. Hiszen az Isten szó bizonyosan a mennyei Atyát jelenti; az Ige pedig biztosan Krisztust, hiszen csak Ő testesült meg, amint a szent szöveg néhány sorral lentebb, tehát még ugyanabban a szövegösszefüggésben tanítja: Kái hó lógosz (és az Ige) – szarksz éggéneto (hússá lett, azaz megtestesült).

A hagyomány tekintetében érdemes hozzáfűzni, hogy már az első századok kereszténységen kívüli forrásai is alátámasztják, hogy a keresztények Istennek tartják az Üdvözítőt. Phlíniusz megemlíti, hogy a keresztények Jézusnak mint Istennek himnuszt énekelnek. Szt. Jusztínusz szerint a zsidók botránkozva emlegetik, hogy a keresztények Istene szenvedő Isten (Deus patiens). Az eretnek Celsus szerint a pogányok méltán gúnyolják a keresztényeket, hogy egy halott istent imádnak. A vértanúakták is arról tanúskodnak, hogy a keresztény mártírok azért haltak meg, mert Jézuson kívül más istent nem ismertek el. A legősibb keresztény dokumentumok is így szólnak. (A Barnabás levél szerint Isten a Fiának mondta: „Teremtsünk embert”. A Diogenétoszhoz írt levél szerzője állítja, hogy Jézus a mindenség teremtője.)

Attól sem kell zavarba jönni, ha a Biblia világos utalásokat tesz arra, hogy Jézus ember. Ezt ui. az Egyház is vallja. Jézus Isten és ember: Istenember. Ezért a két természet logikus következménye, Jézus ui. mindig úgy beszél és úgy cselekszik, mint aki egyetlen személy, egyetlen valóság, mégis mindkét, egyébként összeegyeztethetetlen természet sajátságait hordozza, és mindkét természet szerint cselekszik (meghal – feltámad) és beszél (kérdez - kinyilatkoztat).

A Biblia tehát ugyanarról az egyetlen személyről állít hol isteni, hol emberi tulajdonságokat.

A hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.

Így:

Y = I

H = A/E

V = U/O

H = A/E

Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A "láthatatlan Isten" így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.

Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”

Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”

Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”

Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”

Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.

Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”

Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”

ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”

1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”

Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”

Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”

Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”

1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”

2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”

A SZENTLÉLEK ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

Szt. Pál apostol írja: „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1 Kor 2,10). Ez kétszeresen igazolja a Szentlélek istenségét. Egyrészt mindent csak Isten láthat át; másrészt Istent csak Isten érheti el. Az Ő „mélysége” ui. végtelen.

Jézus a Szentháromság nevében küld misszióba, és a három személyt egy szintre helyezi: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Itt is jelezve van a három egysége: „nevére”, és nem neveire.

Bár egyesek nem ismerik el a az alábbi igehelyet, bár nehéz eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a számtalan kézirat közül, ha nem ismernek el felsőbb tekintélyt, mely ebben eligazít, ide kell venni a 300-as évekből származó, de szóbeli apostoli hagyományt rögzítő, és a megelőző verset magyarázó ún. Comma Johanneum-ot is. Szt. János levelében ui. így tanít: „Hárman tesznek tanúságot a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és ez a három egy” (1 Jn 5,7). Ugyanakkor az „és ez a három egy” minden felekezet szerint része a Szentírásnak, csak nem a személyekre, hanem a Lélekre, a vízre és a vérre. Ez gyakorlatilag mindegy, hiszen azt bizonyítja, hogy az Apostol és az első keresztény század ismeri a misztériumot: Három is Egy is.

A Szentlélek istensége

Mt 12,31 – „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.”

Mt 28,19 – „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”

ApCsel 5,3-4.9. – „hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket… Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! … próbára teszitek az Úr Lelkét?”

1Kor 2,10 – „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.”

1Kor 12,4-6.11 – „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten… ugyanaz… Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

1Kor 6,19-20 – Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…? … Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

1Jn 5,6-9 – „a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság… Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent.”

A Szentlélek személy, és nem egy „isteni erő”

Lk 2,26 – A Szentlélek kinyilatkoztatást ad (vö. Jn 16,13; 1Kor 2,10)

Lk 3,22 – A Szentlélek testet ölthet.

Jn 15,26 - „Ő”-ként (görögül: ekeinosz) van utalva rá, ami hímnemű személyes névmás, pedig a "pneuma" ( = Lélek) semlegesnemű. (vö. Jn 14,26; 16,8.13)

Róm 8,26-27 – „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” A „Paraklétosz”, vagy hagyományosan fordítva „Vígasztaló” szó szerinti értelme: „Közbenjáró”.

1Kor 2,10-13 – „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.”

1 Kor 12,11 – A Szentléleknek saját akarata van (vö. ApCsel 15,28).

Ef 4,30 – A Szentlélek megbántható (vö. Iz 63,10).

Lk 1,35 – „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

ApCsel 10,38 – „miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Kor 2,4 – „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Tessz 1,5 – „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is”. Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

Zak 4,6 – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (KÁR) A Szentlélek tehát nem erő.

A SZENTHÁROMSÁG ÓSZÖVETSÉGI GYÖKEREI

A Szentháromság szó nem található a Bibliában, mert a kifejezés csak az első keresztény századok teológiai fejlődésének eredménye, viszont maga a tanítás világosan benne van.

Már az Ószövetségnek is van szentháromságtana, noha még csak halvány körvonalakban: A Teremtés könyvében Isten Tsz/1. személyben szól: „Isten újra szólt: »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.«” (Ter 1,26). „Teremtsünk”, vagyis nem egyedül, márpedig a teremtés csakis isteni képesség, sőt „teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető” (Suarez. Disp. Metaph. 20. 2,11). Isten ui. egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.

A szeráfok háromszor nevezik szentnek az Istent: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” (Iz 6,3).

Olykor mintha keresztény imádságot olvasnánk: „Atyáim Istene, irgalomnak Ura, aki Igéddel teremtettél mindent, (…) add meg nekem a bölcsességet, trónod osztályosát, és ne zárj ki engem gyermekeid közül. (…) Nálad a bölcsesség, ismeri műveidet, jelen volt, amikor a világot teremtetted, és tudja, mi kedves a szemedben és mi helyes a parancsaid szerint. Küldd le szent egedből, dicsőséged trónjától” (Bölcs 9).

A JÓZAN ÉSZ ÉRVEI

Ha Isten végtelen, akkor, és csak ebben az esetben beszélhetünk Istenről, akkor szükségszerűen van Háromság. Miért? Mert Isten szükségképpen tud önmagáról, ez pedig az esetében konzekvenciákat von maga után:

A Fiú nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzéssel, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége.

A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)

Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale – belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum – isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, ÉS MIVEL ISTEN VÉGTELEN, AZ ÖNMAGÁRÓL ALKOTOTT KÉPE IS VÉGTELEN, TEHÁT ISTEN, és ezért egy valódi Ige (Verbum - Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.

Tertuliánusz mondta a felfoghatatlan hittitkokról, hogy éppen az bizonyítja igazságukat, hogy nem lehet őket felfogni. Ha a papok találták volna ki a titkokat, viselkedésük érthetetlen volna. Jobban tették volna, ha ki sem találják őket. Minek nehezítették volna meg velük saját dolgukat a hit ébresztésében? Tömören így fogalmazott: „Hiszem, mert érthetetlen, biztos, mert lehetetlen – Credo, quia absurdum” (Tertul: De Carne Christi). A Szentírás szerint Isten belső életének végtelen titka megfoghatatlan a véges teremtmény számára: „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33).

Szt. Ágoston is tanúságot tesz: „Akárhányszor csak hozzá tudtam férkőzni, az Ó- és Újszövetség régebbi értelmezői közül, az Írás nyomán mind azt igyekeztek tanítani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elválaszthatatlan egységben ugyanannak az isteni lényegnek egységét mutatja, és ezért nem három Isten van, hanem egy Isten van” (August. Trin. I.4,7).

1) Jézus mondja: "Menjetek el, és tanítsatok minden nemzetet, megkeresztelvén őket eisz to onoma tou patrosz kai tou hüiou kai tou hagiou pneumatosz" - a nyelvtani forma egyértelmű, az Atya, a Fiú és a Szentlélek azonos súllyal (konjunktív kai) szerepel a jézusi mondatban (Mt 28,19). Emellett nem térnék ki a jánosi teológia Atya-Fiú, ill. Fiú-Szentlélek viszonylataira, amelyek egyértelműek Jézusnak az utolsó vacsorán mondott beszéde alapján (Jn 15-17).

2) Tamás mondja Jézusnak: "Ho küriosz mou kai ho theosz mou" - én Uram és én Istenem (Jn 20,28). Ennél egyértelműbben Jézus istensége nem megvallható.

3) Pál: "Hé kharisz tou küriou Iészou Khrisztou kai hé agapé tou theou kai hé koinónia tou hagiou pneumatosz meta pantón hümón" (2Kor 13,13) – aki tisztában van a kharisz (kegyelem) és a küriosz (úr) szavak jelentésével a páli teológiában, tudja jól, hogy ez a közismert szentháromságos formula (a liturgiában így hangzik el: "A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete s a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal) mit is jelent, mennyire szentháromságos megszólalás - és mennyire nem összeegyeztethető az arianizmussal.

„Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten.”

A felelet egyszerű; akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát, „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával („Atya, Fiú, Szentlélek”), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.

Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyoma¬tékkal így felelt: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát” (Ján. 19, 9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a károm¬lásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat.” (Ján. 10, 33.) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap e az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódo¬latot: „Én Uram és én Istenem” (Ján. 20, 28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyre¬igazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14, 13.) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8, 8), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján, 17, 5.) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.

Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbál¬vá¬nyozást!

Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.

Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőr¬zötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.

Valóban igaz, amit a középkor egy nagy gondolkodója, a francia Hugo a S. Victore írt le: „Ha megcsalódnánk, Uram, amikor Jézus Krisztusban hiszünk, Te magad csaltál volna meg minket!”

„Jézus maga sem nevezi magát soha Istennek, csak Isten Fiának.”

Ez a kettő nem zárja ki egymást, Szent János is azt mondja evangéliuma kezdetén: „Az Ige Istennél vala.” De hozzáteszi azt is; „És az Ige Isten vala.” (Ján. 1, 1.) Jézus Isten Fia, mert a három isteni személy; Atya, Fiú és Szentlélek egyike. Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű „Isten” szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.

„Maga az evangélium beszéli, hogy Jézus kételyek és kísértések közt kezdte el nyilvános pályáját.”

Kételyről az evangélium nem beszél, csak külső kísértetről, amelyet Jézus a mi okulásunkra vállalt, hogy példát adjon nekünk, miképp kell a kísértések ellen harcolni. Éppen az a fölséges nyugalom és biztonság, amellyel a kísértő szavaira válaszol, bizonyítja, hogy Jézus elejétől fogva teljes tudatában volta maga istenségének.

„Nem mondta-e Jézus maga is, hogy az „Atya nagyobb, mint én vagyok”?”

Természetes, hogy mondta, hiszen ő mint ember föltétlenül kisebb volt az Atyánál. Az „én” az ő ajkán éppúgy jelenthette az istenségét, mint emberségét, Mint Isten egyenlő volt az Atyával, sőt egy volt vele az egyistenségben; mint ember viszont nyilvánvalóan kisebb volt az Atyánál.

„Az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk.”

Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az isten¬fiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászüle¬tésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „szüle¬tik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az isten¬fiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)

„Hogyan lehet egy ember Isten?”

Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”.

„Hogyan egyesülhetett Jézusban a végesség a végtelenséggel, az emberi gyengeség az isteni tökéletességgel?”

Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.

„Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya.”

Úgy van: mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.

„Hogyan „imádkozhatott” Jézus az Atyához, ha ő maga lényege szerint azonos volt az Atyával?”

Mint ember imádkozhatott önmagához mint Istenhez; vagyis emberi lelke dicsőíthette a vele szoros kapcsolatban lévő, de tőle lényeg szerint tökéletesen különböző istenséget. Ebben semmi ellentmondás nincs, sőt ez természetes folyománya a két-természetűségnek.

„A Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit.”

Ezt a zsidó, unitárius, mohamedán részről állandóan ismételt állítást teljes tévedésnek kell minősítenünk. A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

„Mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is.”

Ellentmondás lenne, ha azt mondanánk: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

Szia!

Bár én hiszek a Szent háromságban mégsem tartom ezt a kifejezést túl szerencsésnek, ugyanis a Biblia nem használja, szerencsésebbnek tartom a három isteni személy elnevezést.

Szerintem vitán felül áll az, hogy egyetlen Isten létezik az egész világmindenség fölött, a teremtő–fenntartó, örökkévaló Isten. Az egy Isten létezésének az állítása mindig összekapcsolódik azzal a másik alapvető állítással, hogy Ő a mindenség teremtője és fenntartója. Ez az isten-fogalom tartalma: Isten azért isten, mert Ő teremtett mindent, és Ő is tart fenn mindent. Ebből következik, hogy övé a legteljesebb bölcsesség és a legfelsőbb hatalom az egész világmindenségben. Ezen az egyetlen Istenen kívül csak ál-istenek, ember alkotta bálványok, vagy ahogy Pál apostol mondja, csak "úgynevezett istenek" léteznek. Isten az "egyedül igaz Isten" velük szemben, az "élő Isten", aki szól és cselekszik. Az "élő Isten" fontos fogalom volt Izraelben, a bálványoktól megkülönböztető elnevezésként használták. "Él az Úr" formulával vezettek be fontos, ünnepélyes állításokat. Mintha csak azt mondták volna, hogy olyan bizonyos az adott kijelentés, mint az, hogy "él az Úr", avagy: "él az Úr" a mindentudó és mindenütt jelenvaló Isten, Őelőtte mondom, aki megvizsgálja az igazmondásomat, és ha hamisat állítanék, felelősségre vonna az ítéletben.

Az is tény - legalábbis a Biblia alapján - hogy Isten személy, akinek tudata, lelkivilága van, aki személyes szülő-gyermeki kapcsolatot, beszélgető viszonyt kíván ápolni értelmes teremtményeivel. Az embert a maga "képére és hasonlatosságára", önmagával rokon lénynek teremtette, ezért - bizonyos értelemben és mértékig – a saját lényünkből kiindulva alkalmazhatjuk a személy fogalmát Istenre.

Az egy Isten, közelebbről három, egymással tökéletes egységet alkotó és együtt-munkálkodó isteni személyt jelent, akiket együttesen Háromságnak, vagy Szentháromságnak neveznek a kereszténység területén. A három isteni személy - az Atya, a Fiú és a Szentlélek - tökéletesen egy jellemében, szándékában és minden munkájában. Az isteni tulajdonságokban és a hatalomban is egyenlőek. Az isteni személyek közötti egység önmagában is hirdeti, hogy Isten a szeretet. Egységük, egymáshoz való viszonyuk a szeretet teljességének bemutatása, követendő minta minden értelmes teremtmény számára.

Jehova tanúi istenképe azért különleges, mert ők nem tartják a Szent Lelket személynek, és Jézust is angyalként titulálják. Való igaz, hogy a Biblia többször beszél Jézusról, mint angyalról, itt azonban az angyal kifejezés minden esetben szó szerint értendő, vagyis küldöttet jelent, az Atya küldöttjét. Máshol mint anygalfejeledelem jelenik meg (lásd. pl. Mihály) itt azonban mint az angyalok vezetőjeként, a seregek Uraként láthatjuk. Én úgy gondolom érdemes azt tisztázni, hogy a Tanúk istenképe nem azonos a keresztények istenképével, vagyis a tanúk egyetelen személyt hajlandók csak Istenként elfogadni, noha az Isten kifejezés bárkire érthető, aki teljesti az Istenséghez való tulajdonságokat, röviden az Örökkévalóságot, a Mindenhatóságot. Jézus Krisztus és a Szent Lélek teljesíti ezeket.

Üdv. Péter