A japán és a kínai nyelv mennyire hasonlít egymásra?

Mindkettőben vannak különféle tiszteleti, udvariassági szintek; például van udvarias, és leereszkedő kifejezési forma, továbbá az írás egyes elemei hasonlítanak.

Egyébként a két nyelv szerkezete igen különböző: a kínai nem ragoz, míg a japán igen.

A japánt valamivel nehezebbnek szokták tartani. Udvariassági fokozatok a japánban és a koreaiban vannak (meg a thaiban és sok más ázsiai nyelvben), a kínaiban pont nem jellemző.

Van sok közös betű, de általában máshogy ejtik (viszont gyakran ugyanazt jelentik).

Ha összetartozik egy japán és egy kínai, akkor egy mukkot sem értenek a másik beszédjéből.

A japánnak nehezebb a nyelvtana és a pontos, udvarias használata, a kínainak viszont az a hátránya, hogy tonális nyelv. Ízlés kérdése, kinek melyik nehezebb.

Akkor oszlassunk el pár tévhitet.

A kínai és japán nyelvnek semmi közük egymáshoz. A két nyelv teljesen más alapjaiban, más nyelvcsaládhoz tartozik, a nyelvtanul köszönőviszonyban sincs egymással, a hangzókészletük teljesen különböző. A kínai egy tonális nyelv (azaz a szavak zenei hangsúlya, hangmagassága is számít), a japán meg nem. A kínaiban egyszótagú szavak (szóelemek) vannak, a japánban meg rendszerint többszótagúak. Ha egy kínai meg egy japán a saját anyanyelvükön elkezdenének egymással beszélni, még csak nagy vonalakban sem értenék meg egymást. Kb. olyan lenne, mint amikor egy magyar meg egy arab kezdene egymással kommunikálni. Nagyjából ennyire "hasonlít" a japán is a kínaihoz. Sőt, még talán ennyire sem.

Az már más kérdés, hogy az írásukban van hasonlóság/azonosság, de attól még magát a nyelvet nem fogják kölcsönösen megérteni. (Ez olyan, mint pl. a román meg a magyar nyelv. Hasonló írással írnak, mégsem értik meg egymást.)

A nehézség meg szubjektív dolog. Kinek mi a nehezebb. Azonban a rémhírekkel szemben a kínai sem az a "hűdeborzasztónehéz" nyelv. A kiejtést meg a tónusokat meg kell szokni, de ez csak gyakorlás kérdése, nem olyan nagy feladat. Kiejtés szempontjából a japán könnyebb, ott nagyjából a magyarhoz hasonló hangok léteznek. Nyelvtanilag meg épp hogy a kínai a könnyebb. A kínaiban nincs ragozás, az udvariassági formát is egyszerűen úgy képzed, hogy a személyes névmás udvarias alakját használod. A japánban viszont meg lehet szenvedni a ragozással, abból is rendszerint több fajta van, "sima" és udvarias forma, és azokból is lehet még több fajta.. igazából ez sem túl vészes, meg lehet tanulni, egy németnél nem nehezebb, de ilyen tekintetben a kínai jelentősen könnyebb.

Amúgy mindkét nyelvet tanulom, szóval tapasztalatból mondom, nem csak úgy beszélek a vakvilágba...

Én is tanultam mindkettőt, a japánt még ma is tanulom. Autodidakta módon szoktam nyelvet tanulni, és a kínait így nem lehet. Ha nincs, aki kijavítja a helytelen kiejtésedet, esélytelen, hogy megtanulj helyesen kínaiul. Lehet, hogy te úgy érzed, helyesen mondod, de aztán ha megszólalsz egy kínai előtt, az lehet, hogy kiröhög, mert valami marhaságot mondtál.

Viszont japánul már négy éve tanulok egyedül tankönyvekből, és vannak japán barátaim, akikkel tudok kommunikálni, kint is voltam, és megértettek, szóval egyedül simán megtanulható. Nem mondom, az udvariassági ragozásba (keigo) néha nekem is beletörik a bicskám, de az tankönyvekből és TV-ből megtanulható.