A megértésen mi olyan nehéz?

Egész egyszerűen az, hogy SOHA nem ismerheted meg teljesen a másikat, nem láthatsz teljesen a fejébe, nem tudod, hogy egészen pontosan mi és mennyire motiválja, mit miért tesz vagy nem tesz. Egyszerűen az a nehéz benne, hogy te mindig csak te maradsz, én meg mindig csak én, a saját világnézetemmel, értékrendemmel, tulajdonságaimmal, teóriáimmal, tapasztalataimmal. Ennyi. Nem könnyű, és nem minden esetben róható fel, pont ezért.

19L - ha számít valamit.

Mondok egy olyan példát, ami megvilágítja a megértés nehézségeit.

Meghal egyik szülője valakinek.

Első körben el kell tudni ésszel fogadni azt, hogy meghalt, nincs tovább. A gyász első szakaszában, az ún. tagadásos, sokkos állapotban már ez is nehéz. Egyszerűen az agy "felmondja a szolgálatot", mint gondolkodó szerv. Ilyenkor a legtöbb ember úgy közlekedik, jár-kel a világban, mint egy botkormánnyal mozgatott bábu.

Csinálja, teszi a dolgát, intézi a temetést, megírja a részvéttáviratokra a válaszszöveget, de közben (sokszor) úgy érzi magát, mintha a világ eltávolodott volna, mintha ő maga üvegfalon át látna valami homályt. Az emberek, a rég megszokott rágyak nem valóságosak, hirtelen idegenek lesznek.

Aztán jön a temetés, és vissza a hétköznapokba.

Az agy szépen elkezdni felfogni, hogy nincs ...hogy eggyel kevesebb teríték kell. Hogy ki kell dobálni a régi tárgyait, ruháit. Minden nap mintha újabb ás újabb darabot veszítene el az ember a lelkéből.

Aztán jön a nagyja: az igazi fájdalom. Amikor testet-lellket felőrlő, nagyon mély, zavaros, indulatos állapotok váltják egymást az alig normálisnak tűnő mindennapokkal. Álmatlanság, sírás, gyász végtelenül.

És közben a vádak, az önvádak, a gyűlölet, a rég eltemetett indulatok újra, meg újra. Pl. ráébredni, hogy az a nagyszerű anya/apa valójában egy önző dög volt, és mit okozott az önzésével, amit most már soha jóvá nem lehet tenni...rájönni, hogy mennyit hazudott, hogy nem is volt olyan csodálatos...Rájönni, hogy a gyászoló miben volt hibás a kapcsolatban, és miben nem, hogy mit tehetett volna és mit nem. Végigmenni ezerszer azon, hogy "ha ezt tettem volna...". Ez mind-mind sok IDŐ és fájdalom.

Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy minden nap egyenlő a Mount Everest megmászásával. Minden nap egybentartásáért meg kell keményen harcolni.

Aztán szép lassan (elég lassan), elfogy a sok fájdalom, indulat, harag, és elkezd oldódni a gyász.

A végére pedig a gyászoló ember képes lesz elfogadni, megérteni, hogy nincs többé a halott, minden úgy jó, ahogyan volt, és minden a helyére kerül a MÚLTBA. A "nincs többé" már nem fáj.

Ez az elfogadás és ez a megértés totális: a személyiség minden szintjén megteremtődött.

Eddig a példa. Ha valamit nem értesz, kérdezz nyugodtan. :)