Hova kéne eljárnom, hogy ne őrüljek bele a magányomba? Meg esetleg barátnőt is találjak? "Esetleg? "

20-as éveim közepe táján járó srác vagyok és teljesen magamba zárkóztam. Rossz így, de nem tudok ellene tenni. Az a baj, hogy dolgozni otthon is tudok, sőt, szeretek, mert számítógépen tolom, így még a munkahelyemre se kell bemennem, nem kell találkoznom emberekkel. Meg ha bemennék, ott is csak olyan arcokat látnék, akik ugyanúgy bambulnak a monitorba, mint én szoktam. Amúgy meg nincsenek nagyon ismerőseim. Jó, néha elmegyek 1 régi barátommal meginni 1(...4) sört, vagy ha a más városokban élő ismerőseim erre járnak, velük is, de ez kb. havi-kétheti rendszerességgel történik. Amúgy nincs társaságom, abszolút, napokig alig beszélek valakivel. Meg is látszik rajtam, mert egyre kevésbé tudok spontánul megnyilatkozni, folyton csak gondolkodom, aztán nagy sokára nyögök ki valamit. Pedig tudnék beszélni, csak elszoktam tőle. Néha már azon kapom magam, mintha magamban beszélnék, ahogy más, idősebb, fővárosba beleőrült, magányos emberek szoktak a villamoson.

Persze barátnőm sincs, és el se tudom képzelni, honnan lenne. Amúgy (lányok visszajelzéseiből ítélve) nem vagyok csúnya, férfiasan, bár elég sovány pénztárcából öltözködöm, értelmiségi munkát végzek, okosnak, határozottnak, bár néha túl keménynek és szigorúnak tartanak az emberek. Nem szoktam össze-vissza röhögni mindenen, elég szarkasztikus stílusom van, ami nem mindenkinek jön be.

Na, ez a másik: az intellektus. Szóval elég komoly szellemi munkát végzek. Olyan komolyat, hogy ha magányomban és unalmamban felmegyek a cset pont hura, akkor megkérdezik, hogy mit keresek én ott. Ezzel nem dicsekedni akarok, csak azt mondom, hogy olyan a munkám, amit az emberek ennyire szélsőségesnek ítélnek meg. Tudom, hogy a csethu főleg a tinik, a kapuzárási pánikolók és az elvált párkeresők gyűjtőhelye, de azért a Windows hibaüzenetnél mégis jobb valami emberi szót kapni, nem?

A munkám és a munkán kívüli életem amúgy nem különíthető el élesen. Okos gondolatok, elméletek járnak folyton a fejemben, elég rendesen magamba tudok feledkezni. Igen, kocka vagyok, na. De mert szeretem, nem azért, mert nem látok ki belőle; szeretem, tényleg. Csak néha megunom, és akkor kéne valami emberi, valami testi, valami közös, valami, amit érezhetek, amit a bőrömön is tapasztalhatok, és utána meg beljebb is. Ha értitek... Kb. így érzem magam: http://www.youtube.com/watch?v=y1GYRTwFbS0

Mi a francot csináljak? Hova menjek? Hol tudok én, a kocka, társaságot találni? Így, a semmiből. (semmi = Budapest)

Valójában néha-néha (mondjuk félévente) szokott lenni 1-1 próbálkozó lány, csak nekem nem jönnek be. Vagyis eddig egyiket sem éreztem "úgy igazából" a társamnak.

Na, valamit segítsetek, légyszi, ha tudtok. Eddig azt hittem, a személyiségem érzelmi oldala is viszonylag fejlett, de most észrevettem, hogy csak azt a problémát tudom megoldani, amelyiket ki lehet számolni. Ezt meg nem nagyon lehet. :(