Normális ha egy kicsit csalódott vagyok amiért a dokim azt mondta hogy fiam lesz?

Én most vagyok 25 hetes és nekünk is fiú babánk van. Először lányos érzésünk volt és az egész családnak volt egy ilyen tippje. Majd 12 hetesen majdnem elveszítettem a babát, hetekig kérdéses volt, hogy megmarad-e. Annyira, hogy a 15. heti uh-n az orvos nem volt hajlandó megmondani a nemét, bár látta, de nem akarta, hogy még erősebb érzelmi kötődés alakuljon ki addig, amíg kritikus a helyzet. Akkor történt az, hogy egy sötétebb bőrű kismama kifejtette mellettem a váróban (nem túl kedves stílusban), hogy neki ez már az ötödik gyereke lesz és a szíve szakad meg, mert az is lány. Még az éggel is "áldatta" szerencsétlen gyermeket. Őszinte leszek: én abban a pillanatban legszívesebben megütöttem volna, mert én mindenemet odaadtam volna csak azért, hogy ki tudjam hordani ezt a gyermeket. A verekedés helyett inkább sírva rohantam ki és kisírtuk magunkat a párommal. A 20. heti kontrollultrahangon közölték velünk, hogy minden rendben, a baba egészséges, a veszély elmúlt.

Tudjátok mi történt? Én akkor el is felejtettem megkérdezni, hogy fiú-e vagy lány, csak sírtam és örültem, hogy mégis élhet a gyermekem. Már a papírokra vártunk, amikor a doki megkérdezte, hogy egyébként akarjuk-e tudni a nemét, mert látta, csak a nagy örömben elfelejtette mondani. FIAM lesz. És boldog vagyok. Még akkor is, ha az első három hónapban lánynak gondoltuk.

Tudom, az én történetem a másik véglet, de akkor is bántotta a lelkemet a soraitok olvasása. Nem ítélek el senkit, a saját dolgáról mindenki úgy gondolkodik, ahogy akar, úgy érez, ahogy tud. Csak nekem bántó. Mert ha már a negyedik baba lenne három egynemű után, akkor megértem talán, hogy csalódhat az ember picit. De elsőnél, aki egészséges???