Akinek az első szülése traumatikus volt, mégis lett még gyereke?

Az első nekem elég nagy trauma volt. ott ki is jelentettem, hogy nem lesz 2. Pedig kettőt akartunk.

Aztán mikor 1 éves lett, addigra magamban tudtam rendezni ezeket a dolgokat, és a 2.gyerek utáni vágy nagyobb volt, mint a szüléstől való félelem, így belevágtunk újra. a 2. szülésem is élmény volt. De azt jól tudtam megélni.

A második valahogy könnyebb. Persze ugyanolyan szar érzés az egész folyamat, de valahogy könnyebb gyorsabb, és a regenerálódás nekem sokkal gyorsabb volt. Simán tudtam szoptatni is, az elsőnél küszködés volt, meg tudatlanság stb.

Szerintem érezni fogod hogy mikor szeretnél második (többedik) gyereket. Nálunk 4 év van köztük, mert akkor éreztem késznek magam rá. Pedig sima egyszerű szülésem volt.

Én 8-10 hónapos koráig úgy voltam vele, hogy mégegyszer soha többé. Sem a szülést, sem a csecsemő kort, köszönöm, elég volt. Aztán jött valami elbizonytalanodás ebben a határozott véleményben és végül nálam is erősebb volt a második utáni vágy, mint a félelem. Hihetetlen hogy elmossa az élményeket az idő. Mostmár nem látom/érzem annyira traumatikusnak a szülésemet (2 éve történt), pedig az agyam pontosan tudja, hogy hónapokig úgy voltam vele, hogy ezt sosem fogom tudni feldolgozni.

Nyár végén érkezik a második gyerkőc, a szüléstől egyáltalán nem félek, mert már tudom, hogy azon is egyszerűen csak túlesek, feldolgozom, az idő elmossa az élményt és kész. Azon izgulok inkább, hogy minden rendben legyen, egészségesek legyünk mindketten.

Magánkórház, programozott császármetszés a 38. héten.

Ég és föld volt a különbség.

Maternityben.

Az első szülésem egy vidéki megyei kórházban volt, szörnyű volt az egész... Közös vajúdó, a férjem nem jöhetett be, nem lehetett velem. Nagyon jó volt úgy próbálkozni befelé figyelni, légzésre koncentrálni, hogy egy függöny választott el más nőktől, akik épp ordítottak, kiabáltak a fájdalomtól.

A szülés közben egyáltalán nem figyeltek rám, mondtam, hogy nem kényelmes háton fekve, szeretnék legalább félig ülő pozícióban lenni, könnyebben menne az egész. Nem, úgy nem lehet, ne panaszkodjak, fogjam be a számat és nyomjak, vagy ők nyomják ki belőlem a gyereket...

Kérdeztem, megpróbálhatjuk-e a gátvédelmet, a szülésznő közölte, hogy nem, első gyereknél protokoll a gátmetszés. Borzasztó stílusban tárgyaltak velem, 40 fok volt, nem engedtek inni sem, nagyon rosszul voltam.

Sosem éreztem még ekkora fájdalmat, kétszer akaratlanul is felsikítottam a kitoláskor, az orvos közölte, hogy még egy ilyen, és otthagy, ő ezt nem hallgatja, és úgy látja, rendesen nyomni képtelen vagyok, inkább arra koncentráljak.

Ez a stílus folytatódott még a szülést követően is, majd másnap derült ki, hogy "valakinek a valakije vagyok", ő elintézte nekünk a külön szobát is, onnantól hirtelen az összes nővér, orvos kedves lett, dicsértek engem, a babát, óránként érdeklődtek, van-e szükségem valamire. Fél nap után meguntam és mondtam, hogy inkább hagyjanak békén, nem a kínálgatott kávétól fogom elfelejteni a szülést, annak körülményeit és csak haza akarok jutni onnan.

2 év kellett, hogy egyáltalán második babára vágyjak, de abban biztos voltam, hogy abba a kórházba még egy vérvételre sem fogok menni.

Minden vizsgálatra felutaztunk Pestre, néha macera volt, főleg egy dackorszakos két éves mellett, de utólag azt mondom, minden pénzt és időt megért. Össze sem lehet hasonlítani a két intézményt, a hozzáállást, körülményeket.

Figyeltek ránk maximálisan, nem éreztem azt, hogy egyedül lennék, a férjem is végig velünk lehetett.