Jobban szeretem a lányomat, mint a fiamat?

Kettő évesek az ikreim és úgy érzem, hogy már most véglegesen elromlott valami.

Egy kicsit írok a két gyerekről és magunkról, hogy lássátok hogyan alakult így.

Sajnos a lányunk állandóan sírt amikor megszülettek. A lányt állandóan ringatnia kell, sétálgatni vele. A fiam ezzel szemben egy teljesen nyugis, alvós baba volt. Vele semmi gond nem volt, egy tündér volt. A lányom viszont mindig igényelt engem. Hogy a fiam aludjon vele átmentem másik szobába és ott voltunk. Már itt elkezdődött, de ez csak romlott. Később jött az, hogy más nem foghatta meg. Illetve megfoghatta, de ott kellett mellettük állnom. A fiamnak ezzel szemben teljesen mindegy volt, hogy kivel van, jókedvű volt, elment sétálni bármelyik családtaggal. A lányom viszont őrjöngött, ha 2 lépést arrébb léptem. Ezt sajnos a párommal is elrontottuk. Mivel a lányom ennyire anyás volt, mindig én vittem. Például a kenguruban is ez így kialakult nálunk, hogy a párom vitte a fiunkat és meg a lányunkat. Nem emlékszem, hogy egyszer is fordítva történt volna.

Egyébként a lányom egy igazi lányos lány. Imád virágot szedni, színez, jön hogy szájfényt kér, du még mindig a kezemben alszik el, imádja ha olvasunk, szeret csak úgy mellettem vagy a kezemben ülni, fésülteti a haját, stb...

A fiam meg egy igazi örökmozgó. Ha olvasunk odajön és állandóan lapozni akar, mindig menne valahova ha máshova nem is az udvarra, ugrál, futkározik, nem szeret egy helyben lenni.

Attól tartok a dolgok nagyon elcsúsztak nálunk. Mivel ennyire mások a gyerekek igényei a férjem például el szokott menni a fiunkkal biciklizni, én meg a lányunkkal vagyok otthon. Nem az a baj, hogy külön is vagyunk a gyerekekkel, hanem hogy mindig ugyanazzal a gyerekkel vagyunk külön. De most mit tegyek? A legdurvább az volt, hogy tegnap anyukáméktól indultunk haza. Felöltöztek (a szokásos ilyenkor: én adom a lányra a ruhát, a férjem a fiunkra), majd indultunk ki. Megszokták, hogy felvesszük őket, amíg kiérünk, mert anyukáméknak 2 nagyon nagy kutyájuk van. Álltunk az ajtóban és a fiam indult az apjához hogy vegye fel, én meg a lányomért. Úgy hogy közben egymás mellett álltunk a fiammal.

A lányom mindig azt akarja, hogy vele foglalkozzak, gyakorlatilag féltékeny a testvérére. A fiamnak viszont mindegy, hogy az apja megy vele vagy én. Ő olyan nyitott, bárkivel szívesen játszik.

Ennek csak az az "egy" hátránya van, hogy a fiamat lassan nem tudom kezelni, mivel nem akar szót fogadni. És ez csak még jobban ront a kapcsolatunkon, mivel még fegyelmeznem is őt kell többször.

Ebből hogyan lehet kikeveredni? Még csak 2 évesek. De olyan, mintha az egyik az enyém lenne, a másik meg a férjemé.