Tehetetlen vagyok, mit tanácsoltok?

Dackorszakban van, ez FONTOS és természetes életkori sajátosság. Tehát mindenki belekerül ezen fejlődési szakaszba, de változó, hogy 1-3 éves kor között ki mikor, és hány hónapra.

Egyrészt tehát fontos megélnie: az én-határa most alakul ki, és ilyen pici gyerek még nem tud differenciáltabb, sem áttételes megoldást a kivitelezésre, ennek megismerésére ÖSZTÖNÖSEN, hiszen tudatosan nem képes semmit tenni!

Másrészt tehát nem tudatosan teszi.

(Kifinomultabb, differenciáltabb, áttételes önkifejezés, megnyilvánulás, és valamilyen szintű tudatosság CSAK az 5. életévtől jellemző, esetleg a 4. életév vége felé már olykor.)

Mindezek miatt nincs ok haragudni az 5 év alattiakra, és a büntetés soha, semmilyen korban nem használt semmilyen korosztálynak, csak átmenetileg, ám többet ártott hosszútávon, mint használt rövidtávon. (Egy szélsőséges felnőtt példa: a börtön mint intézmény is csak olaj a tűzre a rabok számára, legfeljebb érdekből válik némelyikük jó magaviseletűvé átmenetileg, de semmiféle lényegi, jellembeli nevelő hatása nincs a börtönöknek sem és semmiféle büntetésnek!)

Amit 3 évesed esetén érdemes tenni: szeretetteli türelem, és odafigyelés, megértés, valamint gyakran engedni számára a ellenkezést, mivel ha elfojtod benne, akkor a későbbiekben nehezen fog tudni nemet mondani, pl. könnyen befolyásolható, becsapható lehet nagyobb korában ennek hatására, bajba kerülhet.

Csak akkor legyél szigorúan következetes és állj ki az elvárásod mellett, amikor feltétlen szükséges - ezt javaslom. :) Pl. átkeltek a zebrán, akkor megszorítod a kezecskéjét, és vezeted, persze ne úgy, hogy fájjon neki. Ha a forró kályhához akar nyúlni, akkor GYENGÉDEN, DE HATÁROZOTTAN elhúzod a kezét, és azt mondod neki: "nem szabad". Ennek hatására később ő maga fogja elhúzni a saját kezeit, akár ki is mondja, megismétli szavaidat: "nem szabad".

A kisgyermek alapvetően utánzással tanul, főleg az ovisok, de még a kisebbek is ,akik egy része még dackorszakban van, akár a te csemetéd. :) A 4 év alattiaknak a MEGNYILVÁNULÁSÁBAN jelentkezik ellenkezés, míg tanulási folyamata elsősorban SPONTÁN, ÖNTUDATLAN utánzásra épül egyébként.

Egy óvodapedagógus

Látom ismét az ösztönös szülői reakció -felnőttként már nem kellene ennyire ösztönösnek lenni ;) -, anélkül, hogy megkísérelnének a köztudat sémáiból kilépni, és a tapasztaltabbak meglátását végiggondolni (az se szentírás, de végiggondolandó ;) ), és lepontoznak. ;)

Ami a köztudatban van, az meg 10/50/100 évenként változik, nah ennyire "megbízható infó". ;)

"JAJ, MI LESZ, HA NEM SZÓLOK RÁ ERÉLYESEN, JAJ MI LESZ HA NEM BÜNTETEM MEG EGY BIZONYOS SZINTEN, JAJ MI LESZ, HA NEM MUTATOM MEG, KI IRÁNYIT, JAJAJAJAJ"

:) Tessék lehiggadni, és gondolkodni, többféle meglátást végiggondolni, és EMPATIKUSNAK lenni a gyermekkel, azaz beleképzelned magad a helyébe, és nem olyan elvárással lenni felé, mint egy 5 éves felé.

Vagy lehet továbbra is lepontozni, csak hogy itt is megmutassátok, kinek áll feljebb, ahogyan gyereketek felé is, persze puszta jóindulatból hiszitek -és nevelitek így gyermekeiteket-, hogy okosabbak vagytok az alaptalan aggódásotok által, mint a természet. :)

Holott a kisgyermek bölcs, lényeglátó, nem úgy mint mi, a legtöbb felnőtt. NEKÜNK KELLENE A KISGYERMEKTŐL TANULNI LÉNYEGES DOLGOKAT, ÉS NEM FORDÍTVA. :)

6. válaszoló, nagyon el vagy tévedve! (sajnos nem ez az első, hogy hirdeted itt lenézően a saját TÉVES nézeteidet)

A gyerek korlátozásában, "nevelésében" nem az a lényeg, hogy a szülő a hatalmát fitogtassa. Azért kellenek a gyereknek szabályok, mert azok nélkül teljesen bizonytalan lesz, nincsenek kapaszkodói. Elveszett lesz, alkalmazkodásra, együttműködésre képtelen, aminek nem csaka környezete, de ő maga is issza a levét élete végéig. Tehát igenis kell normatiszteletre tanítani a gyereket. Az más kérdés, és teljesen természetes, hogy ezeket a határokat folyton feszegeti a gyerek.

Bocsánat, kedves kérdező, hogy kicsit off voltam.

Amit én tudok tanácsolni, az az, hogy nagyon figyelj a gesztusaidra, mimikádra, hanghordozásodra! Legyen mindig összhangban a mondandóddal! (Szoktam látni anyukákat, akik mosolyogva, szinte énekelős hanghordozásssal szólnak rá a gyerekre, sőt, akár még meg is simogatják közben. Így teljesen hiteltelenné válik a dolog)

Próbáld ki azt, hogy nem szólsz rá, hanem egyszerűen csak nagyon "szúrósan" nézel rá. Először biztos nevetni fog, de pár másodperc után majd figyeld meg, hogy elkomorul, sőt, akár meg is szeppen, amikor leesik neki, hogy anya tényleg mérges!!!

Hű, nálam du.-i elalvásnál egyszer ordítottam, hogy most muszáj aludnod és bevágtam az ajtót (ő a kiságyban volt, 2 éves múlt.) És meglepődött és lefeküdt. Bementem 2 perc múlva, megsimogattam, mosolygott és összeszorította a szemét. Azóta simán beteszem. De kellett az, hogy lássa, anyuci tényleg nagyon pipa... Nem szándékos volt, ösztönös. Éreztem, hogy vagy a gyereket pofozom föl, vagy én ugrom ki az ablakon, így az ajtócsapás még békés megoldásnak is tűnik... Szóval totál megértelek, nehéz a dackorszak, van akinek a természete is nehéz, de szerencsére vannak jó perceik, ezekre kell koncentrálni. Meg arra, hogy nem lesz ez mindig így.... lesz, hogy ránk se telefonálnak, hogy elköltöznek otthonról stb... szóval ilyenkor nekem megenyhül a szívem.

2 briganti kiskölyök anyukája.. :)