Szülők, akiknél már a legkisebb is minimum ovis, örültök, hogy túl vagytok az első kialvatlan, dackorszakos időszakon?

Nincs az az isten, hogy még 1et vállaljak 🤣

A nagy 5.5 éves, a kicsi 3. Végre élek. Végre alszok ( na jó, a kicsi 1x kel még, de ez a 1.5 évig tartó óránkénti keléshez képest maga az álom)

Szoptatni amúgy is gyűlöltem, a pelenkacserék komplett földharcok voltak. Szép volt, jó volt, ennyi volt.

Legközelebb ha babát szeretnék, az majd az unokám lesz. Jóóóóó pár ev múlva.

Nálunk 7 és 5 évesek voltak a nagyok, mikor a megérkezett a harmadik babánk. Sokkal egyszerűbb volt már ekkora gyerekek mellett a babázás, de a nettó szívás része akkor is szívás: az elején a durva hasfájós-sírós hat hét, az éjjeli nem alvás, a sűrű szoptatás és az évekig tartó pelusozás. Én most kezdem látni az alagút végén a fényt: most a harmadik picurkánk is elmúlt 3 éves, szobatiszta, beszél, kifejezi magát, ezzel lassan megszűnnek a sírások, persze, a dackorszak még masszívan tombol, de abban is érzek már javulást egyszerűen azért, mert megtanulta kifejezni magát, igaz, ezzel elkezdődőtt a nonstop beszéd időszaka a miért kérdésekkel, de ez már így istenes.

Hármat terveztünk, sosem vállalnék újra babát, ennyi (kb. 10 év) bőven elég volt a kisgyerekes létből, legközelebb az unokákkal (remélem, újra lesz erőm🙂).