Normális, hogy ennyiszer így érzek?

Köszönöm a megnyugtató szavakat. Még ezeken is elbőgtem magam... :) Eddig is érzékeny lelkületű (meghatódós inkább) voltam, de ez azért már nekem is durva. Alapvetően elég határozott személyiségem van, én nem gondoltam, hogy ennyire el fogok veszni ebben a feladatban, információ áradatban és tudom, hogy az idegeskedéssel csak ártok magunknak, de egyszerűen egy idő után már nem tudok kezelni helyzeteket és kimerülök lélekben is. Bár nem népszerű kimondani ilyet, de igen, eszembejut ilyenkor, hogy "kellett ez nekem?". Aztán persze megnyugszom, ránézek és szétcsúszok mennyire cuki, hát hogy gondolhatok egyáltalán ilyenre!?

Nagyon vártuk, terveztük, akartuk, de azt nagyon kevesen mondják el, hogy ez ennyire durva érzelmi hullámvasút. Erre szerintem nem lehet felkészülni.

Szerencsére a férjem kiveszi e részét a teendőkből, de neki is végesek a határai, dolgozik, bár én kelek éjszaka, de kicsi lakás, ő is keveset alszik, megébred, ha sír a baba. Ha ő nem lenne már eret vágtam volna és tudom, hogy neki is fenekestől felfordult az élete, nem csak nekem, de mégis türelmetlen vagyok vele is, mert ő azért sokkal szabadabb továbbra is. Szerencsére kitudok kapcsolódni legalább azzal, hogy pár naponta elmegyek boltba mondjuk, amíg a férjem vele van. Már az is felüdülés, kizökkent egy picit. Az jót is tesz. Tegnap amíg hűvösebb volt délelőtt sétáltunk egyet, az is jót tett a lelkemnek, de ebben a melegben az erkélyre kimenni is kínzás, ez is frusztrál.

Próbálom pozitívan felfogni, de akkor is eltörik bennem valami egy-két naponta. A szoptatást estefelé már nyűgnek érzem, olyan mintha teljesen ki lennének ürülve a melleim, ő meg csak sír és cuppog. Nagyon lassú evő, ébresztgetni kell közben, van hogy 1,5 órát is mellen van és 10 perc pihenő után megint megrögzötten keresi a cicim. Ilyenkor szoktam jellemzően kiborulni és jönnek a gondolatok, hogy nem tudom táplálni a babámat, kevés a tejem, valami nem oké.

Vagy amikor már vörös fejjel üvölt, végigveszem mi lehet a gond és egyszerűen nem jövök rá, nem tudok segíteni rajta... Olyan elkeseredettség jön rám ezektől.

A társaságot mindenképpen keresni fogom, ha eljön az ideje. Nekem óriási megnyugvás, hogy nem vagyok egyedül a nyűgeimmel, mindenki végigjárja ezt és mivel kevés gyerekes van a társaságunkban, így nem nagyon van kivel eszmét cserélni erről. Nem is nagyon tudom, hogy mi a normális nála és mi az, ami miatt már aggódnom kéne.