Ha a párommal kapcsolatban túl erős bizonytalanságot érzek, akkor fel kellene adnom?

Ja és emiatt ismerkedni se mertem, mert annyira leértékeltem saját magam, hogy pszichológushoz jártam, ott jöttem ra, hogy én is ezt akarom csinálni. Csak azóta arra is rájöttem, hogy egy pszichológus se keres többet eleinte egy tanárnál, de legalább lehet hova fejlődni, míg az oktatás az egy szégyen...

2-es köszi a válaszod, alapvetően tudom, hogy ezek bele kell férjenek, de igen, jól esne bármi megerösítés, hogy nem csak heti párszor jó velem, hanem lehetne több is.

6-os te nagyon félreértetted a dolgot. 27 évig szűz voltam, mert annyira nem voltam egyben magammal, hogy nem mertem ismerkedni, csak Badoon voltam fent 10 hónapig, majd máshol kint találtam meg a mostani párom, most se lenne gőzöm se hol kéne, hogyan kéne ismerkedni, ennyire nem értek hozzá.

A helyzet nem ilyen egyszerű, igazából nem vagyok tanár, egyetemen oktatok, mert PhD hallgató vagyok, csúszok 1 évet, és a felsőoktatási elvárások ezért a fizetésért nekem nem érik meg, plusz más városba kéne költöznöm, ugyanis annyira nem keresnek kutató-oktatókat, mint amennyi címet elnyernek, tehát ezzel a végzettséggel nem mindenkinek lesz egyetemi munkája, el kell menni mást csinálni, nemcsak nekem. És egy kollégám sincs aki meg lenne elégedve a fizuval, csak szerelmesek a kutatásba és én ebbe sajnos nem lettem szerelmes, nem vagyok tehetséges sem. Nagyon nem érzem jól magam ebben az egészben, mondhatni teljesen kiégtem, annyira nem tudok rezonálni ezzel a karrierúttal.

A pszichológia diplomám megvan, ezzel mentem PhD-ra, és azért is mentem bele mindenféle terápiába meg önismereti folyamatba, mert egy pszichológusnak jobban kéne kezelnie a saját dolgait, jobban kéne vezesse a saját életét. Amiatt is értékelem le magam, mert aki PhD-t kezdett velem, az jobban áll vele, aki pszichológus lett, az jobban áll 4 év után, szakképzésen vannak, magánoznak, van aki mindennel, mert a magánéletével is jobban áll 28 évesen, mint én és ők mind pszichológusok, ugyanezen egyetemen képződtek. Nagyon magas a társadalmi stigma ezzel kapcsolatban, hogy egy pszichológusnak milyennek kéne lennie, ebben igazad van, és én elég sok utalást kaptam arra vonatkozólag, hogy lelkileg nem fogom bírni. Nehéz, mert mást meg nem akarok csinálni, nem elégítene ki, segíteni akarok másoknak.

Munkahelyem is itt sajnos csak akkor lesz, ha kvázi bekuncsorgom magam, mert hirdetés most épp nincsen, egy barátnőm esetleg be tud ajánlani, de semmi garancia, hogy felvesznek oda iskolapszichológusnak. Amúgy meglepően sokkal jobban értek a gyermekpszichológiához, mint a felnőtthöz, ugyanis nem felnőtt klinikai mesterre jártam, bár utólag ezt is megbántam, nem kellett volna ezt a PhD-t erőltetni és akkor lenne egy olyan karrierutam amire talán még büszke is lennék.

De most már mindenki szerint meg kéne írjam ezt a disszertációt csak épp semmi motivációm nincs hozzá, leülni sem bírok szakirodalmazni, ez az a kiégési szint, amiből nem tudom hogy lehet felállni, a párom szeretete és biztatása ehhez kevés. Plusz én edzeni sem járok el, nem vagyok egy vékony alkat, félek ezt is megunja egy idő után.

Csak szerintem ez így nem megy, hogy semmi stabilitás nincs most az életemben, de legalább egy kapcsolattól várnám akkor a biztonságot, mikor magamnak kéne ezt megadni, ő nem fogja, ő semmit nem tud tenni azontúl, hogy biztat. Komolyan olyan sz*rul vagyok, hogy kitakarítani sem bírom a lakást, mert 0-24 szorongok, bűntudatom van, hogy otthon vagyok, írnom kéne, nem tudok, nem csinálok kb. semmit csak az óráimmal meg a hallgatóimmal törődöm, de az csak egy félállás.

Komolyan nem értem miért van velem, de azt megérteném, ha emiatt nem biztos bennem és mondjuk emiatt nem teszi meg azt sem, hogy bemutasson a szüleinek, mert ez a szitu velem akkor is gáz lenne, ha nem lennék pszichológus. :(

Elolvastad egyáltalán, amit írtam a 7. válaszban? Sikerült értelmezni? Dolgozom, de rossz munkahelyen. Az előző félévben volt egy olyan fantasztikus egyetemi projekt lehetőségem egy kismama szülése miatt, hogy 650 ezret vihettem haza 5 hónapon keresztül, ebből a 3 milliós bevételből 2 milliót el is tettem megtakarításba. Szóval pl: a pénzzel jól bánok, de ebben a félévben vissza vette a projektet az anyuka a pici babája mellett, mert olyan a családja, hogy segítenek neki dolgozni. Azt mondta sajnálja, hogy kellemetlenséget okoz nekem, de neki is kell a pénz, nem elég nekik a GYED. Passziválnom kellett, a tanársegédi bevételem összesen 280 ezer forint így februártól-júliusig bezárólag, ez valóban nem sok pénz. Az elmúlt 4 évben soha nem kerestem a diplomás minimálbér alatt, 22 éves korom óta nem tartanak el a szüleim. Augusztusban már nem lesz fizetésem, párom is tudja, hogy muszáj új munkát keressek, legalább félállásban, mert nekem sem fér bele, hogy 5 hónapig csak azért mert PhD-zom ne legyen munkám, és ösztöndíjam se (ősszel is passzívra megyek, szóval én január óta nem kapok PhD bért). Csak itt nincsenek lehetőségek, és félek nem kapok, kénytelen leszek elmenni a Lidl-be vagy valami. De olyan szinten nincs, hogy ez az állás, amit megpróbálok, 1.5 órára van innen busszal. Szóval okkal félek valamitől, ami ennyire bizonytalan.

Van célom a PhD mellett nem tudok teljes állásban pszichológus lenni, tiltja a szabályzat és szakképzésre is csak akkor mehetek ha van teljes állásom és 1 éve dolgozom. Ha nem tudod, mennyi idő egy ilyen képzés, mennyibe kerül, milyen áldozatokkal jár, akkor kérlek ne kritizáld, hogy ki vagyok égve, félek, mert hosszú lesz az út még legalább 4 évig tanulnom kell.

Azt elfogadom, hogy a párom nem tud tenni a bizonytalanságom ellen, semmi köze hozzá, de én első körben azért lettem bizonytalan mert rajta nem éreztem a kellő lelkesedést, azóta alakul és javul, de annyira nehezen engedte bele magát ebbe a kapcsolódásba velem, hogy azt éreztem emberileg, nőkét és pszichológusként is megbuktam, mert annyira távolinak és függetlennek éreztem őt tőlem. Vagy ilyennek kell lennie egy egészséges embernek, hogy nem éli bele magát, ha nem muszáj, mert az idő eldönti?

Csak azért is bizonytalan vagyok, mert én tényleg nem ezt a viselkedést láttam a barátnőim barátaitól. Első perctől tudták hogy ő az aki kell. HA ő ezt nem érzi, akkor tényleg jó lenne tudni, mert nagyon nehéz energiát tenni valamibe, ahol nincs meg az a bizonyosság, hogy nem lesz vége hónapok múlva. Azt nem tudhatod ő hogy érez, én azt érzem, hogy igen, sansz az van rá, hogy ő nem tud elképzelni velem semmit, ezért nem mutat be.