Vajon ez örökké így marad, hogy nem akarok senkit? 35 évesen így gondolom, mert ezelőtt volt 2 rossz párkapcsolatom és kényelmesebb egyedül.

Több műszakozok, beleértve a hétvégét. Sportolok heti néhány alkalommal, kutyámmal sétálok. Így munkanapon semmi kedvem pl. máshoz menni találka miatt. Szabadnapon oké, de nem biztos, hogy ő is akkor szabad. Együtt élni valakivel sincs már erőm. Főleg, hogy a legtöbb ember tévét néz, én meg a csendet szeretem itthon. Munkát nem szeretnék váltani. Nem is tudnék, ha akarnék se,mert jól fizet és saját lakás törlesztőjét fizetem még jó pár évig. Gyerekem nem lehet ,úgyhogy ezért sem kell erőltetni a dolgokat. Sajnálom az egyedüllét kényelmét felrúgni. Nekem senki ne mondja meg,mikor főzzek, pedig magamnak is főzök és nem hideg kaján élek. Senki ne szóljon bele ,hogy miért megyek edzeni. Legutóbbi párkapcsolatomban más problémák voltak (alkohol), de reggel felkeltem , kutyát kivittem és egyből mentem edzeni, aztán nem tetszett neki, mert nem otthon ültem vagy épp főzni álltam neki. Nekem a sport is fontos ,mert beteg vagyok és csak ez segít. Nekem ez a függőségem, de nem napi szinten. Hiperaktív is vagyok és abban is segít. Nem fogom nyugtatózni magam senki miatt. Ha nem esik az eső, én szívesen sétálok a kutyámmal tévé helyett.

Nem látom helyét a párkapcsolatnak az életemben. Együtt élve, ugyanúgy sportoló emberrel lehetne csak elképzelni talán, aki nem otthon ülő. De ebben a korban már nehezebb ilyet találni.

Van olyan, aki ennyi idős korában hasonló gondokkal küzd vagy küzdött? Mi lett végül pár év elteltével?