Úgy érzem, az idegösszeomlás határán vagyok. Mit kéne tennem?

15 éves, nagycsaládos gimnazista lány vagyok.

A gondok nyár elején kezdődtek. Keresztanyukám nem jött el a ballagásomra, emiatt összeveszett apukámmal, így egész nyáron nem mehettem a rokonokhoz, ami eléggé megviselt, mert egyébként sem nagyon szoktam sehova menni, de keresztanyuékhoz sokat jártam, mert unokatesómmal nagyon jóban vagyunk. Így az egész nyaram el lett cseszve.

Aztán jött a suli. Nagyon nagy álmom volt, hogy gimibe mehessek, így örültem hogy felvettek. Kistestvérem viszont nem kicsit felborította a családi rendet, mert váratlanul iskolafóbiás lett: lehetetlen volt elvinni iskolába. Sírt, toporzékolt, volt, hogy hányásig hisztizett. Ha megpróbáltuk elvinni, a földön kellett húzni, mert egyszerűen nem volt hajlandó felállni...így ment ez 2 hónapig. Szerencsére a két tanárnő nagyon megértő volt, sikerült elintézni a dolgot, elküldték öcsémet pszichológushoz, azóta normálisan jár a gyerek iskolába.

Én viszont leamortizálódtam...a családi gondok és az iskola annyira lefárasztottak, hogy az hihetetlen...a gimiben nem tudtam teljesíteni, ahogy kellett volna, betegeskedtem, alig volt olyan hét, ahol ne hiányoztam volna...3 tantárgyból állok bukásra, és 4 a legjobb jegyem..a földrajz a legrosszabb, a tanár igencsak szeret "vicces" helyzetbe hozni diákokat, velem is megtette már párszor. Esküszöm, már rémálmomban is a földrajztanárt látom...elképzelem, hogy ott ülök a teremben, mindenki engem néz és a tanár pedig beszólogat..ha rágondolok máris rámtör a sírógörcs (most is). Én képtelennek érzem magam arra, hogy még egyszer annak az iskolának a kapuján belépjek. Mindenki utál, nyomoréknak tartanak, ráadásul úgy érzem, jogosan, mert minek mentem gimibe ha nem bírom.

Itthon sem tudok megnyugodni, valaki mindig veszekszik valakivel, aki mérges, az a dühét általában rajtam tölti le. Nem szoktam visszaszólni, ha mégis, utána akkora bűntudatom van, hogy megint csak sírni támad kedvem.

Mostanában rengeteget fáj a fejem. Nagyon érzékeny lettem, pedig mindig is egy erős lánynak tartottam magam, de mára bármi apróságon -akár egy képen, zenén vagy videón is- meghatódom/elszomorodom és sírni kezdek. Kiszámíthatatlannak érzem magam, és idegbajosnak. Egyik pillanatban nagyjából minden rendben van, nevetgélek, jól vagyok, utána a hajamat tépem, dobálom a telefonom, mert felhúztam magam, tök apró dolgokon is. Legutóbb reggel ébredés után, valamin annyira beidegesedtem, hogy erőből végigkarmoltam a saját arcom, és a legrosszabb, hogy abban a pillanatban fel sem fogtam, mit teszek, csak amikor már égett a seb..tudom hogy nem kéne, de időnként vagdosom magam. Nem mindenhol, csak a csuklómon, az erek környékén. Többször gondolkoztam már öngyilkosságon, mostanában pedig, ha eszembe jut, hogy megölöm magam, nem az jut eszembe, hogy borzasztó és bűn lenne, hanem valami megmagyarázhatatlan nyugalom tölt el, hogy akkor soha többé nem lennének gondjaim..

Elnézést, ez nagyon hosszú lett, de már nem tudtam, kinek mondhatnám el, ami ennyire nyomja a lelkem..mit tehetnék? Nagyon el vagyok keseredve..:(