Segítségre van szükségem. Elolvasod?
Azt hiszem, legjobb, ha belevágok a közepébe: 21 éves vagyok, egy gyönyörű szép házban lakom, megvan mindenem és gyakorlatilag megkapok mindent. De nincsenek emberi kapcsolataim.
Mindig nagyon okos voltam, nagyon jól tanultam. A szüleim nagy reményeket fűztek és fűznek hozzám. De valami elromlott kamaszkoromban. Elkezdtek cikizni, én meg tűrtem, ameddig lehetett, aztán pedig nem bírtam tovább, és én is elkezdtem rondán beszélni, meg mindenfélét beszólni azoknak, akik szekáltak. A tudásomat felhasználva nagyképűsködtem.
Aztán ezt valahogy nem tudtam levedleni, rajtam maradt. Jó tanuló maradtam, de elég kevesen szerettek középiskolában. Aztán a vége felé egyre rosszabb lett. Mire észbe kaptam, elszállt a kamaszkorom, és én az egészet otthon ücsörögve
töltöttem, átkozva bizonyos embereket és önigazolásokat gyártva a viselkedésemhez. A szüleim nem értették, hogy mi van velem. Az egyik gyerekük egy normális lány, aki állandóan jár ide-oda a barátnőivel, bulizik egy csomót és élvezi a kamaszéveit, a másik pedig állandóan bezárkózik a szobájába, egyre kevesebbet tudnak róla, nem jár el sehova, nem csinál semmit, és hol mindig aggódik valamiért és bocsánatot kér állandóan, hol pedig olyan gorombán viselkedik, hogy hozzá se szólnak fél napig.
Alig vannak barátaim, sok emberrel összevesztem az utóbbi időben. Az utóbbi 3-4 évet azzal töltöttem, hogy barátnő után sóvárogtam, de most rájöttem egy fontos dologra: ha igazán magamba nézek, és igazán őszinte vagyok, tulajdonképpen nem is akarok barátnőt. Félek a lányoktól. Nem tudom elképzelni, mit csinálnék egy barátnővel. Nem a szexre gondolok, azt persze el tudom képzelni, de ezen túlmenően nem. Nem tudom, mit adhatnék neki. Nem tudom elképzelni, hogy elfogadja egy lány a "rigolyáimat". Nem tudom elképzelni, hogy megmaradna mellettem. Tudat alatt nemhogy nem törekszem, hogy barátnőm legyen, hanem egyenesen megakadályozom. Ha meglátok egy szép csajt, és elképzelem, ahogy mellettem sétál, nevetségesen abszurdnak tűnik számomra a kép, még gondolatban is. Sokkal fiatalabbnak látszom, mint amennyi vagyok, olyan, mintha megálltam volna a fejlődésben. Az én koromban egy lány már érett, kész nő (testileg mindenképp).
Barátaim se nagyon vannak. Aki van, azzal nem vagyok őszinte; nem merném például elmondani ezeket nekik, amiket ide leírtam. Azt hiszem, onnantól kezdve oda lenne minden tekintélyem. Ezzel kapcsolatban is riasztó felfedezést tettem: tulajdonképp barátokat se keresek. Hozzászoktam a "szarhoz", ha szabad így fogalmaznom. Olyan vagyok, mint egy megözvegyült öregember, aki már annyi ideje él egyedül, hogy most már az a furcsa számára, ha emberek közé kell mennie, és inkább otthon marad, egyedül, és "elvan" magában. Meg is látszik ez egyébként, mert én sosem tanultam ki a közösségi nyelvezetet. Ha társaságba megyek és különböző embereket kommunikációját kell kezelnem, roppant esetlen és béna vagyok. Próbálok eljátszani valami lazaságot, amit sokszor túlzásba viszek és nagyon félreértenek. Máskor meg annyira elhagyom magam, hogy azonnal leértékelődöm. Az az igazság, hogy nem szeretem az embereket. Nem vagyok hajlandó második esélyt adni senkinek, de ez magamra is igaz. Ha valamit elrontok, fél évig ostorozom magam miatta. Nem bocsátok meg soha.
Nem tanulok most. Mindenki, akit ismerek, vagy tanul, vagy dolgozik, vagy mindkettő. Gyógyszereket szedek és igyekszem kikecmeregni, de elég nehéz úgy, hogy nincs senki, aki húzzon kifelé. Meg úgy egyáltalán, akit érdekelne. Ha a szüleimnek elmondom, hogy sírógörcseim vannak és néha már a kezemben van a kés, akkor anyukám sírva fakad, apukám meg kiabál velem, hogy hogy merem így kikészíteni anyukámat.
Igazából az az elkeserítő, hogy még mindig érzem, hogy nem vagyok ilyen. Még mindig érzem, hogy valahol ott van bennem az a vidám, felszabadult kölyök, aki valamikor voltam. Még mindig megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ilyen csodálatos időben milyen jó lenne, ha a szép nagy kertünkbe idejönne minden barátom és együtt sütögetnénk. Ez az, amire legbelül vágyom. Társaságra, vidámságra. Hogy szervezzek valamit, valami központjában legyek, hogy szeressenek. Emlékszem, a szalagavatómon nagyon jól éreztem magam és nagyon felszabadult voltam. Ott osztályként együtt csináltunk valamit, mindenki minket nézett, fantasztikus érzés volt. Belül egyszerűen meghalok azért, hogy ezeket a szép éveket élvezni tudjam; táborozni akarok, bulizni akarok, szerelmes akarok lenni, hülyeségeket akarok csinálni, jól akarom magamat érezni, és ki akarok békülni azokkal, akikkel összevesztem, de ezekben már reménykedni se merek. Olyan sokszor, de OLYAN KIB*SZOTT SOKSZOR estem már pofára, hogy még rágondolni se akarok ezekre.
Ezek voltak a rossz hírek. A jó hírek? Nincs jó hírem, úgy érzem magam és úgy élek, mint egy megkeseredett, 80 éves vénember. Itthon nincs semmi családi élet, a szüleim meg követni se bírják, mi történik velem. 4-5 éve lemaradtak. Nincs bölcs nagybácsi, vagy megértő barát, akihez fordulhatnék, de valahol meg is értem. Az igazán kegyetlen meg az, hogy öngyilkos se lehetek, mert tudom, hogy anyukám szíve megszakadna utánam.
(járok pszichológushoz, de szeretnék minél több visszajelzést kapni. Ez a kérdés nem csak ahhoz szól, aki elolvassa, hanem az élethez is. Válaszokat akarok és véget akarok vetni ennek. Tovább akarok lépni.)
Úristen, ez gyönyörű volt! Végig olvastam és teljesen le vagyok döbbenve. Nagyon kevés ember írásából süt ekkora intelligencia, és nagyon kevesen tudják így szavakba önteni az érzéseiket vagy a gondolataikat. Te egy tényleg nagyon okos ember lehetsz, és ezt abszolút őszintén mondom.
Arra kérlek -mivel az agyi kapacitásod bőven megvan hozzá- , hogy Te magas döntsd el, hogy új életet kezdesz, és félrerakod azt amit eddig gondoltál az emberekről.
Fejben dől el minden, határozd el, hogy holnap új életet kezdesz. Csak rajtad múlik. Ha Te nem akarod, vagy nem engeded, hogy változzanak a dolgok akkor más (pl. egy pszichológus) nem tud rajta változtatni.
Elég nehéz válaszolni arra, hogy vajon mitől alakulhatott ki ez nálad...mert valójában depresszióról beszélünk? (Én is szoktam hasonlóan érezni néha, és ebből indulok ki.)
Lehet, hogy hiába kaptál meg mindent, kevesebb odafigyelést, törődést kaptál otthon. Bár írtad anyukádról, hogy aggódik érted, ebből gondolom, hogy nem ez a probléma.
Esetleg ért olyan tragédia, csalódás, ami nagyon megviselt? (Számomra spec a szüleim válása volt nagy "trauma", amit mai napig - 6 éve volt - nehezen fogadok el, ebből is kialakulhat szorongás.)
Az én véleményem az, hogy ebből se szerelem, se barátok nem tudnának kirángatni, mert valószínűleg soha nem fognak megérteni igazán. Én tudom, mert engem sem értenek meg, hiába van szerelmem is 2 éve, és azért barátok híján se vagyok. Ebből magadnak kell kilábalni, vagy pedig fordulhatsz esetleg a vallás felé. Nekem legalábbis ezt ajánlották, hogy, mivel egyébként is hívő ember vagyok, próbálkozzam meg a templombajárással, a szentség magamhoz vételével, a gyónással, stb. (Bár ezek korábban ritkán megvoltak, alapvetően nem szeretem az egyházat. Én csak magamban szeretek hinni.)
Az önértékelésed eléggé a béka feneke alatt van, nem? Tegyél kicsit azért, hogy jobban érezd magad a bőrödbe, találj vmi hobbit, ahol akár még barátokra, haverokra is szert tehetsz!;) Menj el futni, kosarazni, focizni, edzeni, akármi...
És legfőképpen, tűzz magad elé célokat! És tanulj, vagy menj el dolgozni, ne unatkozz otthon! Kösd le magad, és kevesebb időd lesz az agyalásra.
És szerintem az internetes társkereső se rossz...akár barátok is lehettek, ha több nem, de egy próbát megér.
Remélem segítettem valamit. Írhatnál privit amúgy, mert sok mindenben hasonlítunk, és jó lenne erről egy olyannal beszélni, aki talán megérthet. :)
Legyen szép napod!
21 N
"járok pszichológushoz"
Ezt pedig hanyagold a jövőben!
#1: Budapesten lakom.
#2.: Köszönöm, amit írtál, nagyon jól esett! Az ilyen dicséretek nagyon lelket tudnak önteni belém. Egyszer csináltunk olyat az osztályomban, hogy mindenki kapott egy lapot, amire az osztálytársai pozitív dolgokat írtak róla. Volt egy, akivel annyira nem is voltam szoros barátságban, sőt, igazából alig beszéltünk, de olyan sok jót írt rólam, olyan jól esett, hogy leírta, milyen büszke rám, hogy teljesen meghatódtam...
Igazad van egyébként. Ezzel a kérdéssel ezt most olyan őszintén fogalmaztam meg, mint eddig soha. Elhatároztam, hogy leszarom az emberek hibáit, nem próbálom meg őket kijavítani, ehhez túl rövid az élet. Ha most csak 5 perc lenne hátra az életemből, akkor azt nem a hibák felrovásával tölteném, hanem azzal, hogy megköszönjem, amit kaptam. Azt hiszem, hosszútávon sincs különbség. De azért mégis sokszor nehéz.
Azt már régen megtanultam, hogy a pszichológus nem oldja meg a problémákat helyettem, de azt hiszem, nem is ez a dolga. Helyette felnyitja a szemem olyanokra, amiket magamtól nem látnék meg.
#3: Ízig-vérig oroszlán vagyok :)
Igazad van abban, hogy ha nem teszek valamit, elmegy az életem, már így is túl sok ment el... a legszebb éveim egy részét már elcsesztem. Az a bajom, hogy nincs senki, akiről tudom, hogy ezt megértené, és így meg tudna ismerni. Abba betegszem bele, hogy senki nem ismer meg valójában. Rengeteg hihetetlenül abszurd helyzetem volt. Van olyan pl., aki szerint nekem túlteng az önbizalmam. Ez nonszensz, ha hazajövök, fél napokat gondolkozom azon, hogy most ez vagy az a megjegyzésem nem sértette-e meg az illetőt, hogy jól csináltam-e ezt meg azt... ez az önbizalomhiány pl. látványosan megmutatkozik, ha odamegyek egy lányhoz. De ez, hogy ennyire félreértenek, azt bizonyítja, hogy mennyire nem bírom levetni az álarcom, mennyire nem ismernek meg az emberek...
#4: A depressziót pszichiáter állapította meg, úgyhogy hiszek neki. Bízom benne.
"Lehet, hogy hiába kaptál meg mindent, kevesebb odafigyelést, törődést kaptál otthon. Bár írtad anyukádról, hogy aggódik érted, ebből gondolom, hogy nem ez a probléma. "
Anyukám nagyon sokat aggódik, de volt egy időszak, amikor eléggé maga mellé vett, mert támaszra volt szüksége, és nem kapta meg mástól. De én akkor 13 éves voltam, túl fiatal ahhoz, hogy egy felnőtt gondjait a vállamra vegyem. Szerintem ez a felelősség öregített meg túl korán, és a frusztrációm nagyrésze abból fakad, hogy emiatt a felelősségvállalás miatt nem tudtam gondtalanul élni, mint más fiatalok.
Ezeket a dolgokat szakember segítségével fejtettük vissza, anyukám ezt nem érezte és értette meg. Érteni én sem értettem, de utólag nagyon érzem, hogy így volt. Ennek egyszerűen nem kellett volna megtörténnie.
A másik gond, amit látok, az a családi biztonság hiánya nálunk. Szeretem a szüleimet, mindketten kiváló emberek, de nem vagyunk eléggé egy család. Nem ismerjük eléggé egymást, nincsenek közös programok, még közös étkezések se. A szüleim állandóan úton vannak. Én az ő felnőtt barátaikkal nőttem fel, nem korombeliekkel. Viszont a tesómnak ez nem okozott gondot. Ő azt hiszem, nem rendelkezik annyi önismerettel és elméleti tudással (ezzel nem róla akarok rosszat mondani, egyszerűen én sokat voltam egyedül, sokat olvastam és gondolkoztam), mint én, viszont sokkal életrevalóbb.
Trauma: ez a csúfolódás a korombeliek részéről kicsit keményebb volt, mint ahogy részleteztem... én általában ide teszem a dolgok kezdetét, bár lehet, hogy inkább akkor kezdődött, amikor anyukámnak volt ez a válságos időszaka.
"Az én véleményem az, hogy ebből se szerelem, se barátok nem tudnának kirángatni, mert valószínűleg soha nem fognak megérteni igazán."
Én is ettől tartok a legjobban. Van egy-két barátom, de ilyen mélyre nem mentünk egyikükkel se. De nem is akarok ekkora terheket rájuk rakni, meg egyébként se tudom, hogy akarnák-e, hogy ezeket megosszam velük. És én is azt hiszem, hogy sok mindent nem értenének. Az az igazság, hogy szerintem a traumák bölcsebbé, érettebbé teszik az embert, de egyúttal elveszik a gyerekkori ártatlan boldogságát is.
A vallást teljesen elfogadom, mint lelki útmutatást, de nem mint hitrendszert. A lelkészek munkásságát nagyon becsülöm, és az is nagyon szép, hogy a vallás képes reményt önteni az emberekbe és megmenteni őket akár a haláltól. Viszont én nem tudok hinni a kereszténység dogmáiban. Nem utasítanám el egy lelkész segítségét, de nem szeretném vallani azt, hogy az én vétkem sok minden, és hogy a parancsolatok betartása nélkül pokolra jutunk. Ez csak az én személyes véleményem. De ha jól értem, te is ugyanígy vagy vele. De egyébként gondolkodtam már rajta, hogy lelkészhez forduljak, csak az a baj, hogy szerintem hamar rájönne, hogy nem vagyok valódi keresztény, és egyébként nem tudom, hova kellene pontosan fordulnom.
Írok neked privit! A többieknek pedig köszönöm a válaszokat, holnap írok választ rájuk!
Kezdj el írni.
Bár az írásod kiforrottságából úgy tűnik nekem, hogy amúgy is szoktál. A többiek nem tévednek, valóban süt valamiféle intelligencia és átgondoltság a soraidból. Ha lenne egy blogod pl, szívesen olvasnám!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!