Tényleg el lettem rontva?

13 éves vagyok. Anyám pokollá teszi az életem. Mindenbe beleszól, nem érzem, hogy szeretne. Ha jó jegyet kapok rámondja, hogy örül, gratulál aztán el van feledve. Sőt, olyan is volt, hogy 5*-öst kaptam de volt a dogámban egy helyesírási hiba (biosz tehát nem számít) és képes volt órákig üvöltözni velem. Beletúr a magánéletembe, megkérdezi, mikor, kivel miről beszélek. Ha nem válaszolok, követ és faggat, az idegbaj kerülget mire kinyögöm. Akkor még tovább faggat: mit mondtál, és ő mit mondott? "Nem ezt kellet volna mondanod!"

A gusztustalanságait itt már leírtam:

http://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__egyeb-ker..

Ma pl a liftben elkezdett krákogni és lehajolt a földre, hogy a slejmet oda, közénk a liftbe köpje le. Aztán elkezdett velem ordibálni, amikor szóltam, hogy hálátlan vagyok, sok gyerek örülne, ha olyan anyukája lehetne, mint Ő, és én nem becsülöm meg, mert önző vagyok és hazug. Erre a válaszom az volt, hogy odaköptem én is egy szépet a szoba közepére, amit elismerem, hogy nem szép, de teljesen elborult az agyam. Beleszól abba is, kivel barátkozom. Mindig képet kell mutatnom arról, kivel vagyok jóban. A legtöbbször azt mondja, hogy felejtsem el ezeket, Ő nem akarja, hogy velük barátkozzam. Így eljutottam addig a pontig, hogy egyedül vagyok, most meg ezért piszkál, hogy szükségem lenne barátokra. Mert nekem csak a kutyák számítanak... Hát ki más számítson? Ők az egyetlenek akik szeretnek és boldoggá tudnak tenni, más nincs is nekem, csak Ők. Már komolyabb kísérleteim is voltak, megpróbáltam már megszökni is, nem egyszer, de nem sikerült. Sőt, néha azon gondolkodom, mit szólna hozzá, ha öngyilkos lennék... de félek és nem akrok cselekedni.

Megnyomorgatva érzem magam, és azt hiszem, soha többé nem fogok tudni úgy élni, mint egy rendes ember. Félek bárkivel is beszélni, bárkihez odamenni, nehogy valami rosszat mondjak. Így fogok maradni, egész életemben? Már nincs meg a remény, hogy normális életem lehessen?