Jogos a lelkiismeret-furdalással való zsarolás?
A történet annyi, hogy most vagyok 18 éves lány. Lélekben még nagyon gyerek, de szerintem soha nem is fogok felnőni (legalábbis remélem). A szüleim örökbe fogadtak annak idején, és mindent megadtak nekem, amire csak szükségem lehetett. A zenei pályán is így sikerült elindítaniuk, hogy először zongorán tanultam (a mamám házában van zongora), aztán hegedűn tanultam/tanulok, és gitáron is valamennyire. A zongorát mamám szerette volna, hogy tanuljak, és onnantól kezdve nem álltam le, először csak az iskolai hangszereken, utána otthonra is sikerült szereznem, és azokon játszottam. Közben benne voltam az énekkarban, és emellett mindig 4 fölötti átlagom volt, mert a szüleimnek nem szerettem volna csalódást okozni, és ezt ők is nagyon jól tudták.
Szóval most az érettségi évében nagyon ott van a továbbtanulás, és az, hogy én zenét szeretnék tanulni. Ez nem olcsó dolog, de valahogyan összeszedném rá a pénzt. A szüleim viszont sehogy sem hajlanak rá. Nem tudom, miért. Amikor kicsi voltam, mindig azzal győzködtek, hogy ugyan már, a családban senki sem énekel/zenél, honnan örököltem volna tehetséget? Aztán most, hogy már tudom, hogy mi a helyzet a származásommal (akarom mondani nem tudom honnan származom), elképesztően zsarolnak, azzal, hogy ha nem lettek volna ők, akkor egy árvaházban növök fel, és igazán megtehetnék annyit, hogy a kedvükért nem vesztegetem ,,hülyeségekre" azt a ,,jó fejemet". Ők ugyanis egy orvost szeretnének maguknak (árban kb. ott van, mint a zenei, és itt lehet, hogy nem vesznek fel államilag támogatottra, mert fizikából-kémiából alig voltam négyes, mindig javítóztam év végén).
A másik oldalon pedig ott van, hogy ez az én életem, az én álmom. Megéri boldogtalannak lennem (nem szeretnék orvos lenni, nagyon nem, a vér látványától is rosszul vagyok) azért, hogy őket boldognak lássam? Nagyon szeretem a szüleimet, és nem szeretnék nekik csalódást okozni, de azt sem szeretném, hogy olyannal foglalkozzak egész életemben, amivel nem szeretnék. Szép dolog embereket gyógyítani, de egyáltalán nem nekem való, és én inkább zenélnék.
Köszönöm, hogy végigolvastad!
Bár nem fogadtak örökbe, nálunk is az orvosi pálya volt preferálva. Mivel elmondtam nekik, hogy nem tudnám szívvel-lélekkel csinálni (és láthatóan hülye voltam a reál tárgyakhoz), végül engedtek. Most nyelvi vonalon tanulok, mert az jól megy és szeretem is.
Orvosként ott húznám a számat egy-egy beteg felett, hogy betojt, büdös (beteg emberek azok, ha fel kell tárni egy testet, az se virágillatú). Ehhez a munkához elkötelezettség kell, ami bennem nincsen meg. A betegeknek is jobb, ha nem egy hozzám hasonló hozzáállású ember lenne az orvosuk.
Meghagyom azoknak, akik szívből csinálják és szeretik.
nem lehetne mind a kettőt bevállalnod?
Hiszen ha 18 vagy nem szólhatnak bele nagykorúságod miatt
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!