A gyerekkori éned büszke lenne rád, ha látná kivé lettél? Olyan felnőtté váltál, amilyet gyerekkorodban megálmodtál?

Érdekes kérdés. Én gyerekként / tiniként amikor elképzeltem a felnőtt életemet, 2 dolgot láttam magam előtt. Az első az volt, hogy gimi után egyetemre megyek (állatorvosnak vagy régésznek) ott találkozok a jövendőbeli férjemmel akivel az egyetem alatt randizgatunk majd az egyetem elvégzése után összeköltözünk, rá 1 évre megkéri a kezem, 1 év múlva házasság, és mondjuk 25-26 éves koromra jöhet az első gyerek és még 2. Igen, elég konkrét tervem volt :) és ezután jött a másik dolog amit mindig láttam magam előtt, hogy 40-es 50-es családanya vagyok, és otthon vacsorázunk a férjemmel, 3 gyerekünkkel.

Na hát 27 éves vagyok, 18 évesen elköltöztem anyáméktól, albérletben lakom, igaz van egy 5 éves kapcsolatom, de vele biztos hogy nem maradunk örökké együtt, szóval gyerek és házasság közelében sem vagyok. Mondjuk mostanában biztos hogy nem is szeretnék. Egyetemre nem mentem, helyette már 7 éve dolgozom ugyanazon munkahelyen vevőszolgálatos/adminisztrátorként. Szóval ja, teljesen más az életem mint ahogy 15 éve elképzeltem. Viszont az az érdekes, hogy ha most elképzelem 50-esként magam, ugyanazt látom mint gyerekként.

Nem gondoltam volna, hogy így alakul néhány dolog az életemben, meg azt sem, hogy ilyen nehéz lesz boldogulni felnőttként.

De amúgy olyan lettem, amire számítani lehetett kiskoromban, szóval nem meglepő. Nem sikerült még a nagy álmok nagy részét összehozni, de sok minden át is értékelődött bennem.

Nekem sem teljesen ugy alakult, vagy csak reszben. Abbahagytam a versenysportot gyerekkent es utana kamaszkent mindig valami mast akartam elkezdeni, de vegul ebbol nem lett semmi. Kulfoldre is mindig ki akartam jutni es ez Europan belul sikerult is, de en messzebbre akartam menni. Ez 35 evesen sikerult. Bar nem olyan formaban ahogy szerettem volna.

Azt azert mindenkeppen szamitasba kell venni, hogy csomo almunk meg tervunk nem is a sajatunk, hanem a media programozza belenk es sokszor nem realisak. Pl ez is hogy egy mai 30 evesnek megis mit kene tudnia felmutatni? Egyre nehezebb normalis part talalni es ez mar regota igy van, akkor meg hogy legyen csaladod. Sajat ingatlant is nagyon nehez osszehozni, hacsak nincs szuloi segitseg stb.

Aki irta h vegul nem ment egyetemre. Hat en 39 evesen fogok diplomazni vegre. Szoval sosem keso.

Az egesz vilag olyan, hogy ott akadalyoz, ahol tud, de kozben meg eloirjak az embereknek, hogy hany evesen hol kene tartani. Es mindenki elegedetlen, fuggetlenul attol, hogy hol tart vagy hol nem tart. Mert folyamatosan egymashoz is hasonlitgatjak magukat az emberek vadidegenekkel (social media ugye). Szoval ennek az egesznek a hatteret nezzetek meg, hogy honnan jon ez.

3-as vagyok. Nagyon félreértettél kérdező. Én teljesen elégedett vagyok az életemmel. Mondhatni boldog vagyok. Az egy dolog hogy gyerekként azt terveztem hogy 25 éves koromra házas leszek és lesz gyerekem, de ez inkább amiatt lehetett mert ez a példát láttam szüleimtől.

Az párkapcsolatom nem rossz. Ellenkezőleg. Nagyon jól megvagyunk, komolyan én félek attól hogy soha többet nem találok olyan férfit mint ő. De van egy dolog ami miatt tudom hogy nem leszünk együtt max 5 évet, nem akarom kifejteni.

Egyetemre pedig direkt nem mentem, mert rájöttem hogy nem akarok. Nem azért mert nem vettek fel.

A munkámat pedig nagyon szeretem, rájöttem hogy nekem ez az irodai munka való. Szeretem csinálni, jófejek a kollégák, közel van, és a pénz is elfogadható.

Szóval összefoglalva nekem jó életem van, hiába nem ilyennek terveztem.

Gyerekként tanár akartam lenni, és nem láttam magam körül családot, amikor elképzeltem magam felnőttként. Magassarkús, kosztümös, fontos embernek képzeltem magam. (Ez a tanársággal nem egészen van szinkronban, de hát ez volt a fejemben :D) Amikor kicsit idősebb lettem, azt gondoltam, "persze, hogy férjhez megyek és lesznek gyerekeim", de továbbra is elsősorban a karrierem foglalkoztatott. A tanárság iránti vágyam olyan 14 éves korom körül szűnt meg, amikor megértettem, mi mindennel jár ez a szakma a tanítás mellett (a szüleim tanárok). Onnantól idegenvezető akartam lenni, vagy valaki, aki nyelvekkel foglalkozik (és főleg a franciával, abba szerelmes voltam). Úgy képzeltem, Párizsban fogok élni...

Ehhez képest: idén leszek 35, Luxemburgban élek, van egy férjem és egy kisfiam, fordítóként dolgozom. Párizs másfél órára van gyorsvonattal... És gyakran tanítok be új kollégákat, szóval valahol a tanítás része is megvan. Szerintem a gyerekkori énem csak azt nem értené, miért élek külföldön, azzal nehéz lenne elszámolnom felé.